A férjet hívják Aladárnak
a felesége Mariska még
habár a negyvenhez közel van
a szíve annál jobban ég.

A férj tíz évvel még idősebb
fáradt, unalmas ötvenes
s ha szerelemről kell beszélni:
lassú, megfontolt, nem heves.

E tisztes, régi házaspárnak
a haja, foga már hamis
hanem azért minden vasárnap
a férj a férj. Férj még ma is.

De még hat napja van a hétnek
s ezen a többi hat napon
a férj egy húszéves babával
éli világát szabadon.

De még hat napja van a hétnek
és ezeken a napokon
egy ifjú jár a feleséghez
mint állítólagos rokon.

Otthon a férj s a felesége
hat nap nyugodtan alhatik
szent köztük a szerelmi béke
vasárnaptól vasárnapig.

Aztán ha eljő a vasárnap
hat édes hétköznap után
a tisztes házaspár lefekszik
kelletlen, álmosan, bután.

De él bennük a kötelesség
s mert így megy már húsz éve hát
egymást unott, fagyos közönnyel
erőtlenül ölelik át.

És míg muszájból csókolóznak
hitványan csalnak akkor is
az Aladár más nőre gondol
s más férfiúra a Maris.

Vonatok jönnek lázas ég alatt.
Hajnal van, furcsa, fáradt és beteg.
Sovány keze a láthatárba túr,
Karján vöröslő átvágott erek.

Vagon tetőkön vándor madarak
Pihegnek, rongyos tollaik között.
Mögöttük régen elmúlt már a nyár,
Előlük minden messze költözött.

Párát lehelnek mocskos ablakok,
Tűnődve néz a készenléti fény.
A büfékocsi lágyan imbolyog,
Asztalra dől a hallgatag remény.

Poharában még néhány csepp ital,
Nyitott szemében minden ködbe vész.
Szíve a sínek ritmusára jár,
Átutazik csak. -Ennyi az egész.

Cipőjét húzza a most ébredő,
Nyújtózik, ásít, bőröndben matat.
-És megyünk tovább menetrend szerint,
Vonatokkal a lázas ég alatt.

Mert unom már az üres beszédet.
A szívem már régen nem itt dobog,
nem kellenek oktalan remények:
hogy maradjak, ne kínálj indokot.

Itt semmire nem mondhatok hogy szent,
hogy bárki kegyes lenne magához;
itt minden hideg világban kereng,
itt mindenki irtózattal átkoz.

A múltnak keresek másik helyet,
amelyben jobban elnyújtózhatok;
lefejtve az érzelmi réteget.
Nem kell már ez a köztes állapot.

Hazug az égbolt, bármilyen mély kék,
hazug az évszakok fordulása;
mit várjak kiszegzett denevérként,
a gőgöm itt csak kopna, és vásna.

Itt már csak mindennel egyetértek,
itt az ártatlanokat se szánom;
én már nem leszek sebzett kísértet,
se zsonglőr egy korhadt deszkaszálon.

Itt a bűnös csak áll tejfehéren,
itt minden lekerekít és átszab;
itt ha még meg is követnek térden
csúszva, az se több csak puszta látszat.

Itt én már nem hiszek a testben sem,
itt csak a mások bűneit védtem;
nem hittem az egyetlen egyben sem,
csupán a jéghideg verítékben.

Itt növény helyett csak gyom fakadhat,
itt nem szegnek csupán ígéretet;
voltam mint a szélhordta magvak,
vagy mint aki jégtáblába rekedt.

Elhagyni mindent talán most fogom.
Itt nem őriz az emlékezet sem.
Később belátom: ez az otthonom,
miután bátran a kútba estem.

Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
csak szeressék!
Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék!
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább
a szíve tessék!

Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve
ne is tessék.
Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,
hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri,
hogy meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
ezüstös karácsonyestét?
Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,
és azt, mi lesz még?!

Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
- azt se, hogy szeressék.
Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
szeressen még.
Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el
egy-egy estét.

Teérted, miattad bánat
görnyeszti a bütykös, téli fákat,
s mint aki társát szóból sem érti
topognak hóban felnőtt emberek.

Tavasz, nyár, ősz, mind letűntek.
Újat már csak a fagy hozhat elém.
Függök az idő csapzott kötelén,
értem a szelek egymásra hágnak.

Teérted is. Belül télben,
kiszépült, cicomás szűz-fehéren
nézd, külső tavaszok, nyarak, őszök
vad lombja nyűtt testünk beteríti.

Ó, milyen vak homályba futnak
kik nélküled indulnak útnak.
A kezemet nézem: leszárad;
szívem sívó homokkal árad.

Valamikor kézen vezettél;
szökni akartam, nem engedtél,
csend volt szívemben és a csendben
szavad szólt csak, mindennél szebben.

Én Istenem, hívj vissza engem!
Magam maradtam, eltévedtem.
Légy bátorságom, bizodalmam;
ó, légy úrrá megint Te rajtam!

Némán, kérdőn nézel az égre,
Némán jajdulsz arculütésre.
Megszoktad már, földre ledobnak,
Otthon lettél nincse a honnak.

Testvéredtől vártad a jobbot,
Kézszorítást, borból kicsi kortyot.
Állsz keserűn, egyedülre-maradtan;
Fáj, ahogy édesanyád keze csattan.

Nem panaszolsz, bánod, hogy a szód kért;
Aggodalom szava lett ez - anyádért.
Bú csak eléri, s lám, te vigasztalsz,
Néki - ha jő - terítesz teli asztalt.

Tiszta maradt itt járása a szélnek,
Tiszta a hang, bár halkul az ének.
Merrefelé visz, kérdi, fagyban az utam? -
Brassóban medvék koldulnak szomorúan.

Olvad-e szíve jéghidegeknek,
Tart-e a lángja holnap-hiteknek?
Még látom fenn, magasan, kéklő hegyedet; -
Messzi-sugár, Erdély, otthon-meleged.

Sepsiszentgyörgy, 2004. december 12.

Ha jönnél felém, mint enyhe szellő
és simogatnád az arcomat,
megérteném te félve jövő,
a benned dúló harcokat.

S ha jönnél felém mogorva széllel,
és cibálnád bőszen hajamat,
rád nevetnék én mit sem sejtőn,
feléd nyújtva az ajkamat.

És jöhetnél felém vad viharral,
mint őrjöngő, jeges fergeteg,
két kezed szelíden lefognám,
eléd borulva, reszketeg.

Mert nincs oly álca, mi elválaszthat
egymástól, szerető szíveket,
mit belül hordunk, az számit csak,
nem rejtheti el fergeteg.

Akkor is ha a szó csupán lóhúgy
és lehet hogy jön az örök éjjel
ahogy megrohad ha győz a jó ügy
ha sem föld sem fű sem a víz szaga
nem ébreszt többé tömény fűszerével

ha Isten le is csap vak dühében
míg az ajkamon száz kérdés reszket
ha fényes csillag sem lesz az égen
és egy keselyű holnap éjszaka
homlokomra karcol célkeresztet

ha nem segít körtánc se varázsszó
se a hívőnek se a baleknek
ha a tűz csak rúd nélküli zászló
lesz miközben a szemét füstje ég
míg máglyán a megszállott eretnek

torkán minden mondat jajgatás csak
mely úgy zörög mint egy konzervdoboz
ha az özönvíz mindenen átcsap
is akár a ragacs és a hányadék
míg az űr gyilkos nyila záporoz

sugallva hogy vége minden veszve
hogy egyre megy a hit és a kétség
a rendíthetetlen rögeszme
a ricsaj az elv és a vaskalap
mikor vár a parttalan sötétség

akkor is maradok posztmodernnek
akkor is ha kezem semmit őröl
akkor is ha jeges űrbe dermed
szellemem ahogy a tegnapi nap
akkor is költőként kezdeném elölről

Vidéki városban élünk, ahol péntek déltől este hét óráig semmiféle orvosi felügyelet, sürgősségi ellátásról már nem is beszélve: NINCS.
Gyakorlatilag péntek délutántól hétfőig meg lehet gebedni. Nem baj, ha úgy fáj valami, hogy kaparja az ember a falat, az ügyeletes orvos, a világon semmit nem tesz, talán törvénybe iktatva, nem is tehet, vagyis a mi esetünkben, ami nem először fordul elő, nem is tett .
Gyermekem péntek délután megbetegedett. Nem tudni mitől olyan mozgásszervi fájdalmai voltak, hogy már- már elsírta magát felnőtt fejjel. -Szedjen fájdalomcsillapítót aztán majd hétfőn forduljon ismét orvoshoz.- mondta az ügyeletes doktornő.
Igen ám, de mindezt, szombat reggel mondta. Azt elfelejtettem említeni, hogy a szomszéd közégben kértünk orvosi segítséget még péntek délután.
Kaptunk.
Injekciókat írt föl doktor úr, aki nem volt köteles fogadni a beteget más községből. De hivatását komolyan veszi ez az élete. Szóval injekciót írt föl, amit persze be kéne adni minden nap, de nem a megszokott helyre, hanem vállba. No ez már meghaladta a mi ügyeletes orvosunk tudását.
Harmadik orvoshoz fordultunk, akinek hálás is vagyok, de ő sem merte beadni, csak farba. Ami a legfontosabb lett volna a beteg számára, ami a fájdalmát enyhítette volna, az elmaradt, met a Lidocaint azt helyi érzéstelenítésre használják. A fájdalom egyre csak nőtt, éjjel nem aludt a gyermekem, reggelre már ismét sírásra fakadt. Megint csak a a szomszéd község orvosához fordultunk. Újfent kaptunk segítséget és be is utalta a kórházba vizsgálatra, sürgősséggel.
No innen már talán majd mennek a dolgok, annál is inkább, hogy hétfő van. A gyermekem még mindig beteg, nagy fájdalmai vannak, de talán már jó kezekben van. Akkor, amikor ezeket a sorokat írom, éppen most is a megyei kórházban van vizsgálaton.
Én azt tanácsolom mindenkinek: nagyon vigyázzon magára! Hétvégére senki ne legyen beteg! Vagy az egészségügy van nagyon nagy csávában, vagy mi emberek ne betegeskedjünk. Azt azért hozzá kell tennem, hogy Isten őrizzen attól, hogy mentőre várjunk. Az aztán végképp kiszámíthatatlan, hogy mikor érkezik. Még jó, hogy volt, van aki beszállítsa a kórházba az én kis betegemet. Ez a helyzet nem más, mint mókuskerék. Panaszkodhatok, de minek, kinek? Máskor is kell orvoshoz menni és akkor talán már ajtót sem nyit a nevezett, de nevét nem említeném doktornő.
Nincs itt rendben valami! Kedves felelősök! Ha valaki olvassa, adja át olyan embernek, aki tud is tenni valamit annak érdekében, hogy az orvosi esküt nem betartó doktoranduszokat még az orvosi kamarából is zárják ki. Én mindenesetre javasolni fogom a gyermekemnek, hogy végezzen el egy egészségügyi tanfolyamot, hogy amennyiben magát el tudja látni, ne kelljen neki egy olyan válaszért orvoshoz menni, amit doktori titulus nélkül is bárki adna az utcán.
Azokat a munkájukat tisztességgel ellátó orvosokat, akik a betegeken segítenek minden körülmények között, tisztelem és innen kívánok munkájukhoz kitartást és jó egészséget! Hiszen tudom, hogy ők is mérhetetlenül le vannak terhelve. Azt is tudom, hogy a minden nap változó jogszabályokat már ők sem tudják követni. De kérem szépen, aki orvosi ügyeletet vállal, az felelőséggel vállalja! Ha úgy érzi, hogy meghaladja erejét egy komolyabb problémamegoldás, akkor talán vegyen ki szabadnapot és pihenjen.
Olyan kellemetlen, mikor a pácienc előtt keresi ki könyvből a betegség latin nevét. Ez olyan, mintha egy kőműves könyvből olvasná falrakás közben, hogyan kell maltert keverni.
Ha ezen hamarosan nem változtat a felelős magyar kormány, akkor Európa egyik leg elhagyatottabb, a beteg emberek országává fogunk válni.