Mert unom már az üres beszédet.
A szívem már régen nem itt dobog,
nem kellenek oktalan remények:
hogy maradjak, ne kínálj indokot.

Itt semmire nem mondhatok hogy szent,
hogy bárki kegyes lenne magához;
itt minden hideg világban kereng,
itt mindenki irtózattal átkoz.

A múltnak keresek másik helyet,
amelyben jobban elnyújtózhatok;
lefejtve az érzelmi réteget.
Nem kell már ez a köztes állapot.

Hazug az égbolt, bármilyen mély kék,
hazug az évszakok fordulása;
mit várjak kiszegzett denevérként,
a gőgöm itt csak kopna, és vásna.

Itt már csak mindennel egyetértek,
itt az ártatlanokat se szánom;
én már nem leszek sebzett kísértet,
se zsonglőr egy korhadt deszkaszálon.

Itt a bűnös csak áll tejfehéren,
itt minden lekerekít és átszab;
itt ha még meg is követnek térden
csúszva, az se több csak puszta látszat.

Itt én már nem hiszek a testben sem,
itt csak a mások bűneit védtem;
nem hittem az egyetlen egyben sem,
csupán a jéghideg verítékben.

Itt növény helyett csak gyom fakadhat,
itt nem szegnek csupán ígéretet;
voltam mint a szélhordta magvak,
vagy mint aki jégtáblába rekedt.

Elhagyni mindent talán most fogom.
Itt nem őriz az emlékezet sem.
Később belátom: ez az otthonom,
miután bátran a kútba estem.