(Egy jó ölelésnyire van meghalkult otthona.) Váratlanul jöhetsz, fiam, de rosszkor nem – soha.

      (Egy jó ölelésnyire van meghalkult otthona.) Váratlanul jöhetsz, fiam, de rosszkor nem – soha.

Vedlik a lomb, Bús dongó dong, tovaszáll. Szívedbe bú az őszi bú, megtalál bárhol is vagy. Minden itthagy. Lomha lomb esőz reád, Kihűl teád, te bolond. Hűlt helyemet: itt megleled egy napon. Nem jött imél, mit súg a szél, hallgatom.

Nem pisilnék be, de félek, anyu sikít, úgy nevet. Anyu üres, mint az ágya, hozzábújni nem lehet. Sötét van, ha aput várja, aki nem jön éjszaka. Megint büdös vizet iszik, anyunak nincs jó szaga. Anyuval a szoba táncol, szoba tánca jégbalett. Apu lábán hétmérföldes hegyet…

Halállal illendő távozni, a testet hátrahagyni gyásznak, tanulságnak, földnek; kitölteni, mint a víz, az anyafajta medret, s nem úgy, mint a gőz, szabadon szökni el; okos dolog hinni: nem forró, nem hideg mediterrán-szívvel remélni a jobbat; nem fésületlenül, álmatag szemekkel…

  Moslékot gyúr, a keze szaporán matat végig a pléhvödör falán, főttkrumplit markoz, vár egy mozdulásnyit, s ahogy a vödrön egyet-egyet rándít, kendője kettős csomója kibomlik, rá se figyel, egy csöpp gondot se fordít egyébre – most a dolga köti le, de odamozdul…

Egyszer kábé este hatkor, hűs, borongós őszi nap volt, vert avart sodort a nyirkos, őszi szél az útakon, ültem elmerengve hosszan, s látom ám, hogy bent a koszban hosszú árnyak szárnya moccan fönt az egyik bútoron, fölkavart por, hollóforma ronda, súlyos únalom, s rémisztő…

A dolgom teszem,mindent ahogy kell.Előbb lefekszem,azután kelek fel.Ne is elvegyek,azután kérjek,kihunyjon szemem,azután nézzek!El se indultam,úgy jönnék meg?Előbb haljak meg,mielőtt élek?

ősz lesz és én egyre őszebb a kíváncsi szív merő seb nem menthető meg semmi sem nem őrzi meg a vaksi szem a dolgok oly ismerősek ősz van és én egyre őszebb