Boldog gyermeknapot kívánok!

Lurkó királynak kiskorában
nem volt villamosbérlete,
mindig a mamája utazott,
ő meg csak úgy - vele.

Lurkó királynak kiskorában
sokára nőtt ki a foga,
pépet evett és tejet ivott hát,
mert nem volt ostoba.

Lurkó királynak kiskorában
műtétje volt, lévén nagybeteg,
az orrából kioperáltak
egy tarka babszemet.

Lurkó királynak kiskorában
csak jónak lenni volt szabad,
felnőttek követték el helyette
mind a rosszaságokat.

Hegymegi Rita fotója

Bor István Iván grafikája

Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek,
S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek.
Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami,
Hogy milyen jó hangodat hallani.

Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni,
És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni.
Hogy meg kell mondani, ha valami fáj,
Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj.

Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk,
S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk.
Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk,
És mindig kell idő arra, hogy szeressünk.

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szorits merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

magam magamra nem merem rábízni
táplál föld zsírja s könnyű égi müzli

magam magamat szép sorban kinőttem
szőnyeg terítve belőlem mögöttem

magam magamnak zsákszáját bekötném
ki ne ömöljön mérgező közönykém

magam magamat mint ajtót bezárnám
félszemű kulcslyuk leskelnék ki árván

magam magamnak levélben üzennék
többé ne várjam maradjak csak emlék

magam magamból szívesen kivenném
sótlan és lúgtalan lenne az eredmény

magam magamba bújnék mint bozótba
bajt ne hozzak a rám áldást hozókra

magam nem fenném hogy ne legyek éles
meg ne sebezzem ki érint bőréhez

magam magamat venném a hátamra
holtig ölelném zsibbasztó gázkamra

magam magamban tanulok nem hinni
úgy megszorultam mint falban a tipli

azt mondtad, az a főbérlő volt az oka
ő nem engedte, hogy veled legyek
meg a hideg márciusi éjszaka
és az a szörnyű albérlet
s mert a kutyába csimpaszkodtam inkább
sírni a kukoricásba bújtál
s hogy nem te dajkáltál
karodba sem vettél
az neked fájt
de mondtam már ezerszer
én nem haragszom rád
emlékszem, csitri voltam még
mikor koppant a konyhakő
s te ernyedten zuhantál elém
megbénított a rémület
és a fénytelen szemed
én futottam mezítláb
talpam alatt csúsztak a kövek
üresen kongott az átkozott lakótelep
hideg márciusi éjszaka volt
akkor is havazott
mint mikor születtem mesélted
majdnem a mentőben

de vajon rajtad segített-e
a szívmasszás, a gyomormosás
ha én csak hazudtam
és még mindig haragszom rád
de talán mégis a főbérlő volt az oka
meg a hideg márciusi éjszakák

Hegymegi Rita fotója

Mint a gyermek, aki magányára döbben
S fellódul a földről a játéka közben
És sír, tombol: Anya vegye végre ölbe...
Ekkép bántlak Téged én is így bömbölve.

S mint a gyermek, midőn odabújhat végre,
Ahol legerősebb anyja szívverése,
Megnyugszik csöpp lelke ismerős zenéjén...
Eképp nyerek én is békét szíved mélyén.

S mint édesanyának rossz gyermeke nincsen,
Lelke mindig tárva: had bújjon a Kincsem,
Gyermek könnye mind az anyaszívre hullik...
Úgy bocsáss meg Te is, míg szívem megnyugszik!

S az édesanya lelke is csak ember-lélek:
Megtelítik azt is könnyek, szenvedések,
Vígasza lesz akkor majd e gyenge gyermek...
Bocsáss meg Te is ha bántlak, mert szeretlek!