Uram, láttam ma egy embert,
a vak koldus mellett elment
földi jókkal megrakottan
-köszönöm, hogy nem én voltam.

Uram, láttam ma egy árvát,
nem oda ment, ahol várták
s kifordult a kapun szótlan
-köszönöm, hogy nem én voltam.

Uram, ma egy kis virágon
ott mélyült, egy néma lábnyom...
vad-gyötörten ráhajoltam...
-köszönöm, hogy nem én voltam.

Uram, ma egy kis bogárka
lehullott az út porába.
Szálló szárnya szétbomoltan...
-köszönöm, hogy nem én voltam.

Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítenék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél,
segítenék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném

és szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebben nyomjam.

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarját
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.

Titkon könnye kicsordul: máról holnapra élek;
Átkot mégse kiált, hangtalan sír a szegény.
Ablakról jeget olvaszt, lázlehelet a lélek,
Fázósan kucorog nincstelen sors-szekerén.

Hű ura korhadt fejfa alatt, már új temetőben,
Gyermeke messze került, ott akad munka talán;
Tűnik a régi világ, ami szép volt, mind kiveszőben,
Csillag sincs, s telihold – nappal is fáj a magány.

Mégis várja a hajnalt, friss vizet önt a lavórba,
Délben nagymise lesz, áldozni, gyónni akar;
Halkan imát mond, szürke haját míg kontyba csatolja,
S tiszta, kopott terítőn reggelit összekapar.

Váratlan dobogás. Ajtóban szutykos a férfi,
Mélyen ülő szempár néz, ragadozva figyel;
Hajlék nélküli, – mondja – percre szeretne betérni,
Kér kicsi ennivalót, fát szerez majd, s betüzel.

Az asszony szikkadt kenyerét röstellve kínálja:
Jöjjön, ennyi maradt, nékem a héj is elég.
Benn – valahol – meleg árad, s mintha a múlt muzsikálna,
Szívében zene szól, orgona, Bach-töredék.

Hirtelen reccsen a hang: Hol a pénz? Gyerünk, nyanya, hadd lám!
S ő, bár álma riad, csendesen melléje ül:
Nincs egyebem, kedves, csak e kis ház, s én odaadnám,

Lakj velem, légy a fiam, néked is rossz egyedül.
Káromlás, – jön a válasz – vodka szagából a mámor;
Éles, villan a tőr – ím, ez az új ezerév!
Könny szava elhal, jaj sincs, földön a folt színe bíbor,
Lassan sápad az arc, – s szíve örökre fehér.

Januárban dermedt a táj.
Udvarunkon hóember áll.

Februárban hív a farsang.
Maskarában vígadoznak.

Márciusban hosszabb a nap.
Pihent földből élet fakad.

Áprilisban zöld már a rét.
Traktor hátán fényes ekék.

A május virágba borul.
Madársereg víg dalt dalol.

Júniusban csibék kelnek.
Tyúkudvarban jól megférnek.

Júliusban gyümölcs érik.
Hűs patakban béka fürdik.

Augusztusban learatnak
Örülünk a kenyérmagnak.

Szeptemberben becsengetnek.
Játszóterek csendesednek.

Októberben szüretelnek.
Bújára seregélyseregnek.

November a ködnek hava.
Sarki csillag vezet haza.

Decemberben télapó jár.
Gyertya ég a karácsonyfán.

Ezzel a mondókával kívánok minden olvasómnak kellemes hétvégét!

mint pusztuló ház faláról a vakolat
lehámlik róla lassan a teste
a rázúduló sötétben bolyong a lélek
az alagút végén a fényt keresve

az idő nem telt el vele egészen
még nem hogy magából kivesse
élete széthulló darabjait
a felejtés drótozza össze

kilencvenegy év labirintusából
kiutat már hiába keresne
nem találom szegény apámat
ez nem ő csupán elhasznált teste

mintha csak azért lenne még itt
hogy halálát velem megossza
e meddő testből az élet aranyát
az idő régesrég kimosta

mint elszáradt falevél reszket
a láthatatlan ágon utolsó napja
egyetlen fuvallat és lehull
a hűvösen hallgató avarba

Hamarosan fellobban az első gyertya lángja, az asztalunkra helyezett adventi koszorún. Mindenki számára különleges napok következnek. Nemsokára itt a karácsony. Mire ünnepi koszorúnkon csonkig ég minden kis gyertya, az egész világ ünnepel.
Éljük békében, tisztességben, szeretetben ezeket a felemlő, lelket melengető napokat.
Csak így lesz a karácsonyunk, a kis Jézus eljövetele őszinte, tiszta és méltó.

Hétfői parlamenti felszólalásában Kormos Dénes honatya szomorúan konstatálta, miként a politika beköltözött az iskolák falai közé.
Ma egy napilapban olvastam, hogy telefonon megkérték, számoljon be róla, mely intézményekben raktak ki politikai hirdetésű plakátokat. Kormos Dénes nem válaszolt, féltve az intézmény vezetőit. Miért, ma félni kell, ha egy országgyűlési képviselő elmondja nem tetszését a parlamentben?
Hát ez baj!
Szeretném halkan megjegyezni, hogy, engem is nagyon lesújtott, mikor a múlt vasárnap egyházi műsort nézve a televízióban arra kaptam föl a fejemet, mikor áldozás előtt az atya az európai unióról kezdett beszélni.
Na itt betelt a „kehely”.
Alig várja az ember, hogy egy percre elfelejtse az eltorzult politika torzsalkodásait. Falvak, városok, barátok mi több családok váltak ketté, nézetkülönbségeik miatt. Már azt gondolná , egyetlen hely mégis van ahol a lelki békéjét megtalálva, eltölthet egy órácskát valahol. És hol máshol, mint egy templomban. Ha a magyarok nagyasszonyát ünnepeljük, érte mondunk imát, csak nem esik szó erről a fránya politikáról.
Hát NEM!
Vagyis igen, szószéken az atya imába foglalja a politikát. Nem igét hirdet, a pap politizál. Mindenben benne van a politika. Ezer szállal, színnel, mint a polip, mint a kaméleon. Kormos Dénes felszólalása nagyon is helytálló.
Köszönöm!
Hétfőn érdemes volt a parlamenti közvetítést nézni.

Szemerkél az őszi eső,
szomorkodik a diófa,
nem búsulna, ha a nyári
viselete most megvolna.

De letépte a cudar szél
pompázatos szép ruháját,
pedig azt még a zuhogó
záporok is respektálták.

De leginkább azon búsul,
hogy azok is elszeleltek,
akik árnyas lombja között
nyáron által csiviteltek.

Se egy rigó, se egy veréb,
csak egy öreg, mindig álmos
varjú maradt hűséges a
lombja-vesztett diófához.

Ül, csak ül és hallgat bölcsen,
jól tudja, hogy nemsokára
lesz az öreg diófának
gyönyörűszép hósubája.

Sötét haja szikrákat szórt,
Dió-szeme lángban égett,
Csípője ringott, a büszke
Kreol-arca vakított.

Szeme, vágya, eper-ajka,
Szíve, csókja mindig könnyes.
Ilyen volt a legszebb asszony,
Az én fiatal anyám.

Csak azért volt ő olyan szép,
Hogy ő engem megteremjen,
Hogy ő engem megfoganjon
S aztán jöjjön a pokol.

Bizarr kontyán ült az átok.
Ez az asszony csak azért jött,
Hogy szülje a legbizarabb,
A legszomorubb fiút.

Ő szülje az átok sarját
Erre a bús, magyar földre,
Az új hangú tehetetlent,
Pacsirta-álcás sirályt.

Fénye sincs ma a szemének,
Feketéje a hajának,
Töpörödött, béna asszony
Az én édes jó anyám.

Én kergettem a vénségbe:
Nem jár tőle olyan távol
Senki, mint torz-életével
Az ő szomorú fia.

Ülök a padon, nézem az eget.
A Central Park nem a Margitsziget.
Milyen szép az élet,-kapok, amit kérek.
Milyen furcsa íze van itt a kenyérnek.
Micsoda házak és micsoda utak!
Vajon, hogy hívják most a Károly körutat?
Micsoda nép!-az iramot bírják.
Vajon ki ápolja szegény Mama sírját?
Izzik a levegő, a Nap ragyog.
Szent Isten!-hol vagyok?

Kárpát(Cleveland Ohio) 1972. május-december

Márai Sándor, egyik kötetben meg nem jelent versével szeretnék kedves látogatóimnak kellemes hétvégét kívánni.