Titkon könnye kicsordul: máról holnapra élek;
Átkot mégse kiált, hangtalan sír a szegény.
Ablakról jeget olvaszt, lázlehelet a lélek,
Fázósan kucorog nincstelen sors-szekerén.

Hű ura korhadt fejfa alatt, már új temetőben,
Gyermeke messze került, ott akad munka talán;
Tűnik a régi világ, ami szép volt, mind kiveszőben,
Csillag sincs, s telihold – nappal is fáj a magány.

Mégis várja a hajnalt, friss vizet önt a lavórba,
Délben nagymise lesz, áldozni, gyónni akar;
Halkan imát mond, szürke haját míg kontyba csatolja,
S tiszta, kopott terítőn reggelit összekapar.

Váratlan dobogás. Ajtóban szutykos a férfi,
Mélyen ülő szempár néz, ragadozva figyel;
Hajlék nélküli, – mondja – percre szeretne betérni,
Kér kicsi ennivalót, fát szerez majd, s betüzel.

Az asszony szikkadt kenyerét röstellve kínálja:
Jöjjön, ennyi maradt, nékem a héj is elég.
Benn – valahol – meleg árad, s mintha a múlt muzsikálna,
Szívében zene szól, orgona, Bach-töredék.

Hirtelen reccsen a hang: Hol a pénz? Gyerünk, nyanya, hadd lám!
S ő, bár álma riad, csendesen melléje ül:
Nincs egyebem, kedves, csak e kis ház, s én odaadnám,

Lakj velem, légy a fiam, néked is rossz egyedül.
Káromlás, – jön a válasz – vodka szagából a mámor;
Éles, villan a tőr – ím, ez az új ezerév!
Könny szava elhal, jaj sincs, földön a folt színe bíbor,
Lassan sápad az arc, – s szíve örökre fehér.