Aludj kicsikém, aludj,
a ráncos anyóka-éj
a holdból aranyfonalat
gombolyít neked,
abból szövi a köpenyed,
hogy majd a bálba menj,
tündér-bálba menj.
Aludj kicsikém!

Aludj kicsikém, aludj,
már alszik a réten
összebújva a nyáj,
alszik minden csöndesen,
csak egy kis patak sírdogál:
anyja, a tenger messze van,
de én itt vagyok, ne félj.
Aludj kicsikém!

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Jön már jön a század, nézd a katonákat. Fegyverük, vaskezük védi a hazánkat.

"Tüzoltó leszel s katona!
Vadakat terelő juhász!
Látod, elalszik anyuka. -
Aludj el szépen, kis Balázs."

Mosolyog a nap, nincs felhő csak a sugarak,
köröttünk nevet a világ: a zöldmező, a fű, a fák.
Gyönyörű az ég, az élet végre a miénk, de nézd csak,
vihar közeleg, a perceket ki menti meg?

Pillangó, tarkaszárnyú pillangó,
vígan száll, ha forrón tűz a nyári napfény.
Pillangó tarkaszárnyú pillangó,
eltűnik a semmibe, ha arra jár a szél.

Gyere ide ülj, a rossztól ide menekülj,
ha bántott valaki ne félj, mondj mindent el, gyere mesélj!
Szeretsz ugye még? Ha így van, kiderül az ég.
Az élet néha szomorú, de egyszer majd elszáll a bú.

Percekből áll össze a boldogság,
széjjel törni elég tán egy rossz pillantás.
Boldogság, lepkeszárnyú boldogság, elröppen a semmibe
és nincsen folytatás.
Szikrázó csillagfény, szitáló porfelhő, eltűnő álomkép.
Segíts nekünk!

Pillangó, messze szálló pillangó.
Mért hagysz el, ha eltűnt már a nyári napfény.
Boldogság, lepkeszárnyú boldogság,
Mért röppensz a semmibe, ha itt jár a szép pillangó?

zúdul a vásárcsarnok
hajnali nyűtt karavánja
zaccizü híg löttyöt
dajkálok az ócska pohárba
férjem a sorban a harmadik
- életem ex-aduásza -
szitkai közt szór
almát-krumplit az új Suzukinkba
zuttyan a mocskos láda
a múlt havi hölgymagazinra

gyűlölöm ezt a pulóvert: vastag szúr a gubanca
jó de plüss overáll szine már oltárira randa
itt söpör épp a Gyuszó a piac nagy benga kujonja
vén hülye - úgy hív: "Rózsa a rózsaszin álom"
ezt neki rózsa meg álom! - már a szagát is utálom

francba a sok lüke lánykori maszlag: az életem átvert
és ez a rossz szagu marha az egy aki nyomja a sódert
nézz oda: érte cseréljem szebbre a rusnya pulóvert?
most, hogy a pénz meg a férjek után már megcsal a test is
még buli lesz végül felcsípnem a vén szemetest is?

Ez a történet olyan, mint egy mese. Pedig az élet írta. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két marcipán szív, egy pici emberke és egy soha el nem múló határtalan, végtelen szeretet.

Nem könnyű. Soha nem könnyű. Ica néninek hatvannyolc évesen, betegen felöltözni is nehéz, hát még elcsoszogni a közértbe, a szomszédos sarokra. És csuda, hogy daganattal műtve, annyi-annyi öregkori nyavalya után nem szorul senki irgalmára. Vagy mégis? Szerencsétlen öregasszony, gondolták Ica néni szomszédjai. A szeme is rossz volt…

De annyi szerencse mégis csak volt a sok szerencsétlenségben, hogy Ica néni nem látta már jól a családi fényképeket sem. A testvéreiről, a férjéről, gyerekei nem voltak, a testvérek gyerekeiről, készített régi képeket. Hiszen Ica nénit évek évek óta senki sem kereste fel a lakótelepen. Néha a testvére gyereke meglátogatta, de az is csak a saját problémáival panaszaival.

De azért Ica néni nem volt teljesen egyedül. Egy hónapja a szomszédos kislakásba egy lány költözött. Ica néni nézte, ahogy le-fel járkál a lépcsőn, terhesen. Még az utolsó napokban is dolgozott…- Hogy lehet így élni, egyedül, terhesen? – sopánkodott olykor-olykor magában. Aztán egyik nap behívta a lányt. Eltelt két hónap és amikor is kisfiú megszületett, Ica néni egycsapásra Mamává vált. Kézzel hímezte a pólyát, amiben a lány hazahozta a kisbabát. És amikor a karjába vette a kicsit, minden betegsége és baja elillant. Minden nap megcsodálta a babát és minden nap szeretettel ölelte magához. Ica nénit csak egy vékony fal választotta el a lánytól és a babától. Egész éjszaka hallgatta a csöppség gügyögését, és hozzászokott, hogy akkor nyitja az ajtót, és megy bevásárolni, mikor a kicsit sétálni viszik. A szomszéd csöppség arcocskája helyettesítette a testvéreit, a saját gyerekeit, a gyerekeinek a gyerekeit… Izgult, ha úgy látta, a pici nincs elég melegen öltözve a sétához, izgult, ha valamelyik éjszaka túl sokat köhögött. Észre sem vette, hogy hogyan is kezdődött el, de esténként elkezdett újra imádkozni.
Milyen nehéz szegény anyának, gondolta a lányt figyelve, fejcsóválások közepette, és megfogadta, hogy a szeretet ünnepén ő bizony csodás ajándékkal lepi meg majd őket.
De hol kaphatók a csodás ajándékok?

Betért a szomszédos baba boltba, a rugdalózók felől érdeklődött. Aztán már csak azon kapta magát, hogy a gyógyszerre félretett pénzén nem vett mást, csak rugdalódzókat és finom zöldségeket, hogy megfőzze és összeturmixolja az ő kis angyalkájának. Boldog volt, talán életében először. Már nem érdekelte őt a betegsége, hiszen az ég küldött neki gyógyírt….boldogságot, örömet és vigaszt. És ha nem is sokáig, de megadatott neki azaz érzés ami eddig soha, egy kicsit anyának is érezhette magát.Ezen a napon nem feledkezett meg a csöppség anyukájáról sem, hiszen annyira szerette, mintha a saját lánya lett volna. Kiválasztott egy piros marcipánszívet, gondosan becsomagolta és odatette az éjjeliszekrényére.

Várta a nagy napot.
A szomszéd lakásban szegény lány is nagy bajban volt. Már összeállította, hogy mit vesz a kisfiának, na de a szomszéd néni! Az a drága, szeretetreméltó nénike, aki úgy szereti őt, mintha a saját édesanyja lenne, aki mindig akkor nyitja az ajtót, mikor a picit sétálni viszi… „Hogy van az én kis bogárkám”? - kérdi mindennap édelegve. –„Hogy van ma a kis drágám?” Aki ha meghallja a pici sírását, rögtön átkopog, hogy mi a baj?

Hát valamit ajándékozni kell, döntötte el. Igen, valamit, de mire van szüksége a Mamának? Hát nem könnyű, semmi sem könnyű, gondolta borúsan. Hazafelé betért a közértbe és vásárolt egy marcipán szívet. Gondosan becsomagolta és odatette az éjjeliszekrényre.

Várta a nagy napot…
....és várták a nagy napot. Mint ahogy utána még 12 évig együtt várták a nagy napot. Mama, az ő kislánya és az ő kisunokája… Pedig csak annyit kért esténként az imáimban, hogy legalább addig éljen, még a kisfiú elkezd járni. És ő volt az első, aki a kezét elengedte, amikor megtette az első lépéseket. Ő volt az első, aki elkísérte óvodába és ahonnan boldogan ment haza a szál virággal, amit anyák és nagymamák kaptak az ünnepségen. Ő volt az első aki elfoglalta helyét az iskolai tanévnyitón és ő volt, ők voltak az elsők az életében….

Aztán egy nap elment, örökre elment….Itt maradtak a kis marcipán szívek, tele soha el nem múló szeretettel.

A MAMA, akit soha nem feledünk és egy „ANYA”, aki az anyák között is a legigazibb anya volt.

Itt lent a patkányok között,
De egyszerű az élet!
Itt nincsenek illúziók,
Sem hős kalandregények.

Csak földre hulló maradék
És aki kapja-marja!
Hunyd le csillogó szemeid!
Mert azt is kikaparja

A sötétség, a vaskarom,
Az irigy, aki szenved.
Mert ˝nem kell ide semmi tűz
Tartani kell a rendet!˝

Igyál meg minden alkoholt,
Vegyél be minden vegyszert!
Szerezz magadnak kötelet!
Vagy magad ellen fegyvert!

Akkor majd nem lesz semmi baj,
Szépen mutatsz a sorban!
Visíthatsz utcahosszakat,
Az éltető mocsokban.

S ha futásunk majd véget ér,
Nem nyugszunk puha párnán!
Mint kidőlt villanyoszlopok,
Úgy maradunk a járdán!

És lecsapja vasfedelét,
A Csatornáknak Atyja!
-Az lesz dicstelen életünk
Kongó lélekharangja!

ó Uram jó nekem itt
néha még jó a rossz is
amiről azt hittem örökkévaló
íme máris szertefoszlik

Uram hiszen te jól tudod
milyen gyarló és esendő vagyok
bár törekszem nagyon a jóra
a rossz mindig legyőzi bennem a jót

igen nagy az én terhem
roskadozom alatta nyögök
bizony nagy kockázatot vállalt
aki jóllehet nem önként idejött

bevallom jó nekem itt
olykor még jó a rossz is
ha színről színre látlak majd
szememről a hályog lefoszlik

mindenben téged kereslek
éjszakánként már hallom lépteid
ne fájjon azért oly nagyon
ó Uram akkor majd segíts

már nem vagyok egészen itt
áttűnök csupán mint fény a résen
ugye nem volt hiába semmi
nem volt hasztalan szenvedésem