Én a szívemet szétszakítottam:
ahány darabja, annyifele van.
Én azt gondoltam, hogy ezt így lehet
és csorbát nem szenved a szeretet.
Hittem, hogy minden darab új egész
Mindenre kész, - de ah, - erőtelen
e balga, szétforgácsolt szerelem.
Ez a tudat éget, mint a kereszt
én Istenem, nem így akartam ezt.
Nem így: kapni más lelke aranyát
s cserébe tarka rongyot adni át.
Arany lélekkapun menni által
s fizetni pár színes szóvirággal.
Egyformának lenni mindenkihez:
emberfeletti nagy szív kell ehhez.
Én a szívemet szétszakítottam
ahány darabja, annyifele van.
Pár rongydarab jutott mindenkinek
és nem jutott az egész senkinek.

Elnézem ezt a fűzfaágat
Bár törzse odvas, szikkadt, száradt,
De barkáit büszkén kihajtva
Vágyakozik egy túlsó partra,
Hol nem lesz többé háború
És sarja nem lesz szomorú.
Most ága még a vízbe rebben,
S tükörképével mered szemben.
Ám reménykedik a jövőben,
Hol nemcsak a lehajtott főben,
De tartásban is lesz igazság,
S megfékezhető lesz a gazság.
Elnézem ezt a fűzfaágat
És ábrándozni kedvem támad
Majd eljövendő emberekről,
Szeszélyekről, igazságról, hitről.
És mindenkor ha kedvem támad
Szidni, ostorozni hazámat
S mivel már sok volt, ki megvédte,
Még talán meg is halnék érte.

Fölkél a nap, az asztalon fanyúl.
Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,
de október van, nyirkos és sötét,
az Úr kihörpölé arany sörét.

Arany sörét kihörpölé az Úr,
várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,
de október van, undok és vizes,
az asztalon fanyúl, leszáll az est.

Leszáll az est, az asztalon levél,
azt írja, vártalak, hova levél?
Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,

az asztalon pohár, levél, fanyúl.
Október van, se fény, se árpalé,
arany sörét az Úr kihörpölé.

Láthatok búsulni mást
S ne érezném bánatát?
Láthatok-e szenvedőt,
Hogy ne vigasztaljam őt?

Látva könnyet más szemén,
Bánatát ne osszam én?
Apa síró kisfiát
Nézze, s bú ne járja át?

Ülhet némán egy anya,
Míg szorong, sír magzata?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ez nem eshet soha meg.

S ki mosolyt hint, merre jár,
Hallva, hogy egy csöpp madár
Bútól, gondtól sujtva zeng,
S egy kisded kínban mint eseng:

Nem ül fészkéhez talán,
S enyhít szíve bánatán?
Vagy a kis bölcső felett
Nem sír gyermek-könnyeket?

S ülve éjt-napot vele,
Könnyeit nem törli le?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ilyet soha nem tehet.

Örömét szétosztva mind
Szinte kisded lesz megint,
A bú ismerőjeként
Hordja bánatunk felét.

S ne hidd, míg száll sóhajod,
Hogy Teremtőd nincsen ott,
És ne hidd, ha könnyezel,
Hogy Teremtőd nincs közel.

Belénk oltja örömét:
Hogy bajunk ő zúzza szét,
És míg meg nem enyhülünk,
Mellénk ül és sír velünk.

(Tótfalusi István fordítása)

Főoldalra ajánlom !

megzenésítette és előadja: Karády István

Főoldalra ajánlom !

nem mondhatom el senkinek
nem mondom el hát senkinek

minek is mondanám süket
a világ úgysem érti meg

összeszorítva ím a szám
hallgatok konokul az ám

ha ki nem szól bölcs marad
költő a nyelv szajhája vagy

minek is szólni Istenem
a szó súlyát nem ismerem

nem mondhatom el senkinek
nem mondom el hát senkinek

tudom én betörnék fejem
ha szólnék volna mit de nem

mint zárlatos drót sercegek
őszinte lenni nem lehet

miként a többi bús tulok
bőgni olykor felbuzdulok

azt üzenem mindenkinek
nem mondok semmit senkinek

Fecske Csabát március 14.-én József Attila-dijjal jutalmazták eddigi irodalmi munkásságáért. Szívből gratulálok!

neked a csend
túl üres túl fehér
amolyan zajhiány
repedésein csak
félhangok férnek át
olcsó melódiák
egy-egy tétova dallam
egy nemonddki sohanemelég
de egyetlen falshang
már fület sért
nekem a csend hangos
mint a tavaszi hajnalok
vagy tóparti zsongás
meggyötrően gyönyörű
gyermeki kacagás
neked néma
már meg sem hallanád
bennem zenekar hangol
egy rapszódiát

Főoldalra ajánlom !

Egyszer csak egy éjszaka mozdul a fal,
beleharsog a szívbe a csönd s a jaj kirepül.
Megsajdul a borda, mögötte a bajra szokott
dobogás is elül.
Némán emelődik a test, csak a fal kiabál.
S tudja a szív, a kéz, meg a száj, hogy ez itt a halál,
a halál.

Mint fegyházban a villany ha kacsint,
tudják bent a rabok s tudja az őr odakint,
hogy az áram mind egy testbe fut össze,
hallgat a körte, a cellán árnyék szalad át,
s érzik ilyenkor az őrök, a foglyok, a férgek a perzselt
emberi hús szagát.

1942. április 20

A konyha volt a tengerünk,
- Emlékezz! - Hunyd le a szemed!
Hogy hullámzott a kockakő,
S az asztal lapja kis sziget.

Mi feküdtünk a homokon
És felettünk a lámpafény,
Naplementéről álmodott
A plafon végtelen egén.

S a félig nyitott ablakon
Bejött egy vitorláshajó.
A tűzhely felől fújt a szél,
A mindent-mindent ringató...

- Így nyaraltunk sok éven át
És ragyogott a kis sziget!
Kezünkhöz úsztak esténként
A felmosórongy-delfinek.

Főoldalra ajánlom !