Ez a történet olyan, mint egy mese. Pedig az élet írta. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két marcipán szív, egy pici emberke és egy soha el nem múló határtalan, végtelen szeretet.

Nem könnyű. Soha nem könnyű. Ica néninek hatvannyolc évesen, betegen felöltözni is nehéz, hát még elcsoszogni a közértbe, a szomszédos sarokra. És csuda, hogy daganattal műtve, annyi-annyi öregkori nyavalya után nem szorul senki irgalmára. Vagy mégis? Szerencsétlen öregasszony, gondolták Ica néni szomszédjai. A szeme is rossz volt…

De annyi szerencse mégis csak volt a sok szerencsétlenségben, hogy Ica néni nem látta már jól a családi fényképeket sem. A testvéreiről, a férjéről, gyerekei nem voltak, a testvérek gyerekeiről, készített régi képeket. Hiszen Ica nénit évek évek óta senki sem kereste fel a lakótelepen. Néha a testvére gyereke meglátogatta, de az is csak a saját problémáival panaszaival.

De azért Ica néni nem volt teljesen egyedül. Egy hónapja a szomszédos kislakásba egy lány költözött. Ica néni nézte, ahogy le-fel járkál a lépcsőn, terhesen. Még az utolsó napokban is dolgozott…- Hogy lehet így élni, egyedül, terhesen? – sopánkodott olykor-olykor magában. Aztán egyik nap behívta a lányt. Eltelt két hónap és amikor is kisfiú megszületett, Ica néni egycsapásra Mamává vált. Kézzel hímezte a pólyát, amiben a lány hazahozta a kisbabát. És amikor a karjába vette a kicsit, minden betegsége és baja elillant. Minden nap megcsodálta a babát és minden nap szeretettel ölelte magához. Ica nénit csak egy vékony fal választotta el a lánytól és a babától. Egész éjszaka hallgatta a csöppség gügyögését, és hozzászokott, hogy akkor nyitja az ajtót, és megy bevásárolni, mikor a kicsit sétálni viszik. A szomszéd csöppség arcocskája helyettesítette a testvéreit, a saját gyerekeit, a gyerekeinek a gyerekeit… Izgult, ha úgy látta, a pici nincs elég melegen öltözve a sétához, izgult, ha valamelyik éjszaka túl sokat köhögött. Észre sem vette, hogy hogyan is kezdődött el, de esténként elkezdett újra imádkozni.
Milyen nehéz szegény anyának, gondolta a lányt figyelve, fejcsóválások közepette, és megfogadta, hogy a szeretet ünnepén ő bizony csodás ajándékkal lepi meg majd őket.
De hol kaphatók a csodás ajándékok?

Betért a szomszédos baba boltba, a rugdalózók felől érdeklődött. Aztán már csak azon kapta magát, hogy a gyógyszerre félretett pénzén nem vett mást, csak rugdalódzókat és finom zöldségeket, hogy megfőzze és összeturmixolja az ő kis angyalkájának. Boldog volt, talán életében először. Már nem érdekelte őt a betegsége, hiszen az ég küldött neki gyógyírt….boldogságot, örömet és vigaszt. És ha nem is sokáig, de megadatott neki azaz érzés ami eddig soha, egy kicsit anyának is érezhette magát.Ezen a napon nem feledkezett meg a csöppség anyukájáról sem, hiszen annyira szerette, mintha a saját lánya lett volna. Kiválasztott egy piros marcipánszívet, gondosan becsomagolta és odatette az éjjeliszekrényére.

Várta a nagy napot.
A szomszéd lakásban szegény lány is nagy bajban volt. Már összeállította, hogy mit vesz a kisfiának, na de a szomszéd néni! Az a drága, szeretetreméltó nénike, aki úgy szereti őt, mintha a saját édesanyja lenne, aki mindig akkor nyitja az ajtót, mikor a picit sétálni viszi… „Hogy van az én kis bogárkám”? - kérdi mindennap édelegve. –„Hogy van ma a kis drágám?” Aki ha meghallja a pici sírását, rögtön átkopog, hogy mi a baj?

Hát valamit ajándékozni kell, döntötte el. Igen, valamit, de mire van szüksége a Mamának? Hát nem könnyű, semmi sem könnyű, gondolta borúsan. Hazafelé betért a közértbe és vásárolt egy marcipán szívet. Gondosan becsomagolta és odatette az éjjeliszekrényre.

Várta a nagy napot…
....és várták a nagy napot. Mint ahogy utána még 12 évig együtt várták a nagy napot. Mama, az ő kislánya és az ő kisunokája… Pedig csak annyit kért esténként az imáimban, hogy legalább addig éljen, még a kisfiú elkezd járni. És ő volt az első, aki a kezét elengedte, amikor megtette az első lépéseket. Ő volt az első, aki elkísérte óvodába és ahonnan boldogan ment haza a szál virággal, amit anyák és nagymamák kaptak az ünnepségen. Ő volt az első aki elfoglalta helyét az iskolai tanévnyitón és ő volt, ők voltak az elsők az életében….

Aztán egy nap elment, örökre elment….Itt maradtak a kis marcipán szívek, tele soha el nem múló szeretettel.

A MAMA, akit soha nem feledünk és egy „ANYA”, aki az anyák között is a legigazibb anya volt.