Az életem való, nem mese.
Gonosz játék...szinte kortalan.
A kőfal csak, mi hűen átölel,
szilárd jó barát, de hontalan.

Köröttem fátyolos bábvilág.
Holnap szürke, ki ma fényben él.
Fércelt ígéret százfelé szakad,
mint maradék reményem,
mit szétszórt a szél.

Hamis függöny egyszer csak legördül,
s majd igaz hittel mondanak igent.
Felragyog egy új jövőnek napja,
pokol perzseli kinek semmi se szent.

Hol nem közhely és nem szlogen lesz csupán
az igazság, az ember és az élet,
és kijár majd egy őszinte főhajtás:
a régen koldussá lett tisztességhez.

Írólapján gazdátlan tolla pihen,
szemüvege sem mereng betűk során.
Asztali naptárán a tegnap üzen,
s nem nyílik Biblia vasárnapján.

Ablaka polcán egy fokföldi virág,
yuccát hajtat könyvekkel teli polcán.
Falán unokakép, székén hűlt hiány,
megtört a rím elgondolt dalon, nótán.

Mint örök szerelme, lebben szép mesén,
bolyong a Mindenség lélektengerén
s koszorút lenget síkon és ormokon.

Csonka álmai sírnak könyvlapokon...
Őszök darazsa mézel napszállaton;
kékszínű tó partján, ünnepet remél...

Mintha nem sok időnk
lenne már, kapkodás
minden munkánk.
Elsietettek tetteink,
hevenyészettek.
Megvetemednek sorra,
púpot vetnek.
Elnagyolt dolgaink
csak ideig-óráig
megtegyék: rövid távú
minden remény!
Pocsékolhat a hanyagság:
mit számít!
Az érdektelenség úgyis
csak vállat rándít.
Kárognak tévelyegve
a célok. Önzések
kaparnak maguknak,
mint a tyúkok.
Bizodalma nincs,
a mának él a jövő is.
Ideiglenes létre
tértünk át. Berendezkedett
átmeneti, ideiglenes
sorsra az ország:
távlattalan időkre.
fölszámolja holnapját,
mintha lemondott
volna magáról:
nem nyit kilátást.

Te odalenn zongorázol
én verset írok idefenn
hogyha egymáshoz közelednénk
gyermekeink közénk pörögnek
a te szoknyádba kapaszkodnak
az én ingembe akaszkodnak
kik öleléseinkből lettek
meghiúsítják ölelésünk
mire este lesz elaludtál
mikor reggel lesz én még alszom
majd beleöljük billentyűkbe
te odalenn a zongoránál
én idefenn számítógépnél
amit elmondanánk egymásnak
egyetlen nagy ölelkezésben.

Szellő lennék tűző napban,
megmártóznék patakhabban,

tarka mező, lepke szárnya,
égbolt ékes szivárványa.

Virág lennék, illatfelhő,
szurok égen csillagernyő,

pillekönnyű hópelypárna,
haldoklónak puha ágya,

hajléktalan menedéke,
háborúra világbéke.

Ez jó, hallgassák meg mások is!

Fiatalok, egy fészakalja,
Ülnek a vedlett szőnyegen.
Egyikük lobogón szavalja
Majd félszázéves énekem.

Fiatalságuk melegétől,
Tán a verstől is - nem tudom -
Éveim tornya visszaépül,
S magam is átforrósodom.

Ki érti meg a vers csodáját!
Elfeledett romok alól,
Félszáz esztendő hamuján át
Róluk beszél, nekik dalol.

Mi ez a dal? Ki énekelte?
Hogy tudtam akkor mondani?
Lehet-e ötven év a kelte,
Amikor olyan mostani.

Amikor napvilágra hoztam,
Őt búgta minden idegem,
És mégis: ahhoz, ami mostan,
Szegényes volt és idegen.

Csak most él igazán, egészen,
Most mondja azt, ami vagyok,
Most tükrözi teljes egészem,
S azt, ami énemnél nagyobb.

Köszöntlek táguló szívemmel,
Körém gyülemlett unokák;
Úgy adta Isten, hogy ti bennem,
Én bennetek növök tovább.

Hát kéz a kézbe: ünnepeljük,
Egymás arcáról fölleheljük,
Amely ma köztünk megjelent,
A versben élő Végtelent.

A tűnő ifjúsággal messze mennek
Az örömök és búcsút énekelnek,
Mint ősszel a fecskék, a költözők.

Elszálló évekkel szállnak tova
A vágyak is s nem térnek meg soha,
Mint darvak, melyek a tengerbe vesztek.

De alkonyatkor a nyugati ég
Rózsásabb és szelídebb a vidék,
Az életem rónája is kitárul.

És szeptemberben tarkább lesz a lomb.
Így szépülnek meg hervadt bánatok,
Így nézek vígan őszi csillagokba.

Juhász Ferenc születésnapjára

Magyar költőnek lenni nagyon nehéz
hisz a költőket szeretni nem szokás;
térképet rajzol köréjük a penész,
életük vidám szerelmes pusztulás.

Életük csont-fehér halál-derengés,
a szárnyuk is a földre lóg csömörrel;
szavuk mind mindenség árnyú derengés,
szemük benőve gyűrött sárga bőrrel.

Tejút állkapcsán vergődnek visítva,
úgy kacsintanak kis madárszemekkel;
nem kérdezik: melyiknek mi a kínja,
miért telnek meg véres énekekkel.

Mért csapkodják a forró rózsalekvárt,
az erjedő, boldog vad ősanyagot;
hogy az alaktalant mért alakítják,
mért csapkodják a vérző, tiszta habot.

Táncolva miért kapkodnak a sárban,
míg árva szívük jégcsillagként ragyog;
mért táncolnak a rózsakocsonyában,
sírva mindörökké mint angyal-rabok.

Akár bűntelen vak elkárhozottak,
őshúsukban lebegő halál szikla;
lakatlan szigeten kiátkozottak,
a fehér rémület földre taszítva.

Életük mítoszi szörnyeteg álom,
életük csillogó jég-csillag kemény;
bíbor kürtszavuk nem győz a halálon,
se az illatos hegedűszó remény.

Nem olvad a kristály-haláligézet,
de ők küzdenek halállá fagyottan;
teremtve zsongást, bogarat, méhet, mézet,
küzdve jégvirágtorony-elhagyottan.

Küzdve szikrázó, -lángoló oldalakkal,
írva pacsirtaszavú kristálykönyveket;
száradt vér halál betűkkel, -halál-szavakkal,
hullatva megkristályosodott könnyeket.

A költő torkán döfött nap fullánkkal
bőg mint a fekete tajték bivalyok;
a költő karmolt gyíkláb villámággal
úgy bőg, akár egy herélt szennyfüst konok.

Dacolnak, -dacolnak a sín hurokban,
szúrja őket a lenyelt töviskorona;
a szívük mint a mozdony dühe dobban,
a gyomruk szög-kúppá hányt vasborona.

Testükben, -testükben az űr szegénység,
néha úgy állnak a kinőtt ruhában;
gomolyog, -gomolyog bennük az éhség,
míg állnak mint tejút az éjszakában.

Küzdenek tüske-pártás gallér-kővel,
a tarkójukon a páncél trombitával;
és a nyakukon nyílt csontesernyővel,
küzdenek kagylókba ágyazott vággyal.

Köhögnek, -köhögnek a szűk kiskabátban,
befödi őket a fehér szegénység;
míg állnak patentos eresz sapkában,
társuk csak a temető-hó csöndesség.

A költő átváltozik ezer lénnyé,
míg a halál az árnyukat akarja;
átváltoznak angyallá, -arany edénnyé,
míg a halál árnyukat szívébe varrja.

A költők árny-árbocként virrasztanak,
ruhájuk színes rongyok egymás mellett;
feszül vitorlájuk mint csontban a csontfalak,
úgy fedik el ők a foszlás-fegyelmet.

Ha szegények voltak, szegények lesznek újra,
úgy néz rájuk a pupillás szabadság;
úgy élnek ők az égi űr-port fújva,
jobb nekik véres szemgödrével a vakság.

Őket bűnösként vak gleccser-tóba lökik,
a könnyű szárnyuk maghéja széttörve;
lábaikra is a vashorgonyt kötik,
úgy szállnak maguk alá csillagtért gyötörve.

Úgy szállnak föl az égi Dante-körbe,
a téboly őrjöngésben, a füst-bűzben;
majd alá hullnak fenékmocsár híg jégvödörbe,
és láng-ágra ülnek mint pacsirták az erdőtűzben.

Én még büszkének ismertem Fecót,
közöttünk, verebek közt, ő a sólyom,
de apjára gyújtotta a retyót,
ki részegen bóbiskolt el a trónon.
Ha nem Fecó, megölte volna más,
ha más se, akkor megöli a mája.
Rá fenn a megbocsátás, de a rács
és sok fegyenc várt itt lenn a fiára.
Nem ismertünk rá, mikor hazatért,
alig beszélt, inkább csak motyogott.
Nem óvták bent a szép arcú legényt.
Kit megkínoztak, mind elátkozott.

S a kis Feri, kit intézetbe vittek?
Harmincéves, híres író ma már.
Aludni nem bír, a haláltól retteg.
Félelmetes neki a fény, a nyár.
Tükörbe nem néz, és csak a sötétben
öleli szomorú szerelmesét.
Meséket ír, olvas, de a mesékben
hamisnak talál mindent, ami szép.
Vízből a klór, vaselméből az Isten,
eltűnnek hegek és ütésnyomok.
Jelentése, jelentősége nincsen:
kit megkínoztak, mind elátkozott.

Róza nenémet rákos sejtek rágták,
az ura meg lábát vesztette el,
anyám megfulladt, s egyik bátyám arcát
ügyetlen sebész csúfította el.
Zoli ül. De szabadul, fél év múlva,
rokkantnyugdíja szelvényére kért
két nővére kölcsönt – ennivalóra.
Nem haragszik, hogy becsapták szegényt.
A legszebb lányt rémisztgeti a pap, hogy
csak széttett lábbal nyer bocsánatot,
mert megmérgezte szerelmét, a Lackót.
Kit megkínoztak, mind elátkozott.

A sültbolond is gyorsan megtanulja,
kínozni bűn, de kínlódni nagyobb.
Az elsőből csak elsőbb lehet újra,
s az élőből előbb élőhalott.
Lásd, herceg, aki e sorokat írta,
nem bír örömódát írni, holott
szemében minden panasz olcsó firka.
Kínozták őt is, ő is átkozott.

Főoldalra ajánlom !