Most falak érdekelnek, függönyök,

felcsiszolt padló, csempe és csapok.

A mész szaga, a napfény a falon,

a fűtéstől langyos járólapok.

Új szavak jönnek: strang, cirkófűtés,

kéteres kábel, antracit fuga.

Most csak a konyhabútor érdekel,

a munkalap és az élfólia.

A százéves fal téglái közül

kibújt a gázvilágítás csöve:

a törmelék közt szénfekete csont.

Szóltam a kőművesnek, vágja le.

Széjjelverték a ház öreg húsát,

kihúzkodták a meszes ereket.

Most minden új lesz és működni fog.

Szőnyeget veszünk, és növényeket.

Berendezzük és élünk boldogan,
csak lenne már kész — minél hamarabb!
Majd főzünk, dolgozunk, ölelkezünk...

És a konyhába besüt a nap.

Én is kíváncsian lesem
hogy formálódom csöndesen

Ki nemrég nem is létezett
már ellenem hadat vezet

Ugyan mikorra lesz hogy a
még-idegen akusztika

végül oly sok mindent saját
hullámhosszára hangol át

Megmoccant-e már valahol
bennem a későbbi motor

hogy mint lányaim azelőtt
majd egyszer ezt a csecsemőt

ezt is oly szédült-szertelen
imádjam szinte térdemen

sőt mert azoknál is tovább
őrzi itt-járásom nyomát

érezzek iránta nagyobb
hálát még több alázatot

s úgy nézzem mint kiből soha
nem távozik el a csoda

hisz mire rászürkül a fény
már örökre vak leszek én

Sétálok néhány gondolattal,
Sétálok át a városon...
Öreg, megvakult utcalámpák
Kísérnek fázós utamon...

Villamos döcög át a csenden,
Nyomában megremeg a sín,
Szikrát lobbant az áramszedő,
A villanydrót fém-ráncain.

Valahonnan egy régi dallam
Szökik a nyitott ablakon,
Mintha tudná, hogy erre járok
és örülök, mert hallhatom!

A sarkon túl, a szürke házból,
Valaki nekem integet...
Jó lenne tudni: - Ez mit jelent? -
- Isten hozott?... Vagy ég veled?...

a lombokon átlobog a nyár
inog az ég rigónyi súly alatt
röpte emléke lesz a madár
kinek a szeméből lophatnám vissza arcodat

hová mondd hová rejtsem a romlott éveket
belém gázoltál fölkavartad az életem
ami szép volt is a sodrásba veszett
mint levél a színét múltamat cserélgetem

Szabad-é nekem még
Nevetni tréfálni
Levelező fák közt
Füttyszóval sétálni?

Szerelem jön szembe
Szabad észrevenni
Minden bánatomhoz
Hűtelennek lenni?

Nincsenek gonosz népek,
Megírt jövő vagy rontás,
Lélek van, néha téved,
Mesét koldul, ha nincs más,
Gyíkot nagyít az elme,
Sárkány minek is lenne,
Sorsot karmol az agyba,
Mért ne, ha karmolhatja.

Nincsenek manók, egy se,
Bűbáj sincs, csak rögeszme,
Nincsen gonoszság, jóság,
Csak véletlen, s hajlandóság,
Persze, csodák még vannak,
De titokban maradnak,
S nincsen működő rendszer,
Mire hatnának egyszer.

Bűn sincs régen, csak bűnös.
Senki senkit nem üldöz.
Csak megbízottak vannak.
És zsoldok. Seggek, talpak.
De van valami érdek,
Féltik vagy tőle félnek.
És szellemi nomádok
Zaklatják ezt a stábot.

De vannak tündérek. Vannak.
Szagosak, mint a hajlakk.
Közöttünk élnek. Itt-ott.
Isten előtt is titkok.
Minek élnek, ki tudja.
Hasznuk kereken nulla.
Érzékenyek és félnek.
Figyelnek. Vannak. Végleg.

ajánlás

Hercegem, tudnod muszáj:
Hazudtam. A semmi fáj.
Tündérből sincsen egy se,
Se dongót és legyet se,
Se kolibrit, se lepkét
Ne fogj meg és ne szedj szét.
Költőd e verssel elhagy:
Jó hercegem, te sem vagy.

megzenésítette és előadja: Karády István

Mögötted lombfavesztett erdőn
sűrűsödő homály,
felderítetlen táj előtted,
süppedő ingovány.

Olvadékony pillanat forraszt
egybe múltat, jövőt:
a semmi szétvált két darabját,
már, s még nem létezőt.

Mint laza föld, az idő folyvást
omlik lépted alatt,
esélyed egy arasznyi rög;
vesd meg a lábadat!

Valakit, valamit szeretni kell.
Istent, szülőföldet, hazát.
Kinek lelkében nincsen szeretet:
Az élete csupa pusztaság.

Valakit, valamit szeretni kell.
Nyíló virágot, kék eget,
Minden koldusnál százszor koldusabb,
Ki senkit, semmit nem szeret.

Valakit, valamit szeretni kel.
Jók vagyunk, ha szeretünk.
Az Isten a szeretet tüzét
Szövétnekül adta nekünk.

Valakit, valamit szeretni kell.
Hogy szívünk boldogabb legyen.
Kivert kutyánál is gazdátlanabb
Az ember, hogyha szívtelen.

Valakit, valamit szeretni kell.
A szerető szív tündököl.
S Isten világa örök éj marad
Annak, ki mindent csak gyűlöl.