Fiatalok, egy fészakalja,
Ülnek a vedlett szőnyegen.
Egyikük lobogón szavalja
Majd félszázéves énekem.

Fiatalságuk melegétől,
Tán a verstől is - nem tudom -
Éveim tornya visszaépül,
S magam is átforrósodom.

Ki érti meg a vers csodáját!
Elfeledett romok alól,
Félszáz esztendő hamuján át
Róluk beszél, nekik dalol.

Mi ez a dal? Ki énekelte?
Hogy tudtam akkor mondani?
Lehet-e ötven év a kelte,
Amikor olyan mostani.

Amikor napvilágra hoztam,
Őt búgta minden idegem,
És mégis: ahhoz, ami mostan,
Szegényes volt és idegen.

Csak most él igazán, egészen,
Most mondja azt, ami vagyok,
Most tükrözi teljes egészem,
S azt, ami énemnél nagyobb.

Köszöntlek táguló szívemmel,
Körém gyülemlett unokák;
Úgy adta Isten, hogy ti bennem,
Én bennetek növök tovább.

Hát kéz a kézbe: ünnepeljük,
Egymás arcáról fölleheljük,
Amely ma köztünk megjelent,
A versben élő Végtelent.