Magyar költőnek lenni nagyon nehéz
hisz a költőket szeretni nem szokás;
térképet rajzol köréjük a penész,
életük vidám szerelmes pusztulás.
Életük csont-fehér halál-derengés,
a szárnyuk is a földre lóg csömörrel;
szavuk mind mindenség árnyú derengés,
szemük benőve gyűrött sárga bőrrel.
Tejút állkapcsán vergődnek visítva,
úgy kacsintanak kis madárszemekkel;
nem kérdezik: melyiknek mi a kínja,
miért telnek meg véres énekekkel.
Mért csapkodják a forró rózsalekvárt,
az erjedő, boldog vad ősanyagot;
hogy az alaktalant mért alakítják,
mért csapkodják a vérző, tiszta habot.
Táncolva miért kapkodnak a sárban,
míg árva szívük jégcsillagként ragyog;
mért táncolnak a rózsakocsonyában,
sírva mindörökké mint angyal-rabok.
Akár bűntelen vak elkárhozottak,
őshúsukban lebegő halál szikla;
lakatlan szigeten kiátkozottak,
a fehér rémület földre taszítva.
Életük mítoszi szörnyeteg álom,
életük csillogó jég-csillag kemény;
bíbor kürtszavuk nem győz a halálon,
se az illatos hegedűszó remény.
Nem olvad a kristály-haláligézet,
de ők küzdenek halállá fagyottan;
teremtve zsongást, bogarat, méhet, mézet,
küzdve jégvirágtorony-elhagyottan.
Küzdve szikrázó, -lángoló oldalakkal,
írva pacsirtaszavú kristálykönyveket;
száradt vér halál betűkkel, -halál-szavakkal,
hullatva megkristályosodott könnyeket.
A költő torkán döfött nap fullánkkal
bőg mint a fekete tajték bivalyok;
a költő karmolt gyíkláb villámággal
úgy bőg, akár egy herélt szennyfüst konok.
Dacolnak, -dacolnak a sín hurokban,
szúrja őket a lenyelt töviskorona;
a szívük mint a mozdony dühe dobban,
a gyomruk szög-kúppá hányt vasborona.
Testükben, -testükben az űr szegénység,
néha úgy állnak a kinőtt ruhában;
gomolyog, -gomolyog bennük az éhség,
míg állnak mint tejút az éjszakában.
Küzdenek tüske-pártás gallér-kővel,
a tarkójukon a páncél trombitával;
és a nyakukon nyílt csontesernyővel,
küzdenek kagylókba ágyazott vággyal.
Köhögnek, -köhögnek a szűk kiskabátban,
befödi őket a fehér szegénység;
míg állnak patentos eresz sapkában,
társuk csak a temető-hó csöndesség.
A költő átváltozik ezer lénnyé,
míg a halál az árnyukat akarja;
átváltoznak angyallá, -arany edénnyé,
míg a halál árnyukat szívébe varrja.
A költők árny-árbocként virrasztanak,
ruhájuk színes rongyok egymás mellett;
feszül vitorlájuk mint csontban a csontfalak,
úgy fedik el ők a foszlás-fegyelmet.
Ha szegények voltak, szegények lesznek újra,
úgy néz rájuk a pupillás szabadság;
úgy élnek ők az égi űr-port fújva,
jobb nekik véres szemgödrével a vakság.
Őket bűnösként vak gleccser-tóba lökik,
a könnyű szárnyuk maghéja széttörve;
lábaikra is a vashorgonyt kötik,
úgy szállnak maguk alá csillagtért gyötörve.
Úgy szállnak föl az égi Dante-körbe,
a téboly őrjöngésben, a füst-bűzben;
majd alá hullnak fenékmocsár híg jégvödörbe,
és láng-ágra ülnek mint pacsirták az erdőtűzben.
