Domahidi Klára festménye: Téli álom

Anyám magánya lassú kín, megtört
szívére telepszik, némán megtapad
Anyám magánya csendes, akár a
meggyfa alatti elárvult kerti pad

Anyám régóta készül - innen el -
zokogva-sírva harcol énvelem
Ahogy fogom kezét, marasztalom,
értem, elmenni mégsem engedem

Anyám magánya hajdan beszédes
volt: sárga, rózsaszínű, néha kék
Anyám magányát lefesthetném, de
félek, akkor sem, úgy sem értenék

Anyám magányát, bármennyire is
szeretném, feloldani nem tudom
Anyám régóta készül - innen el -
Értem, elmenni mégsem hagyom.

Szabad-e így élni, szabad-e így élni?
Mindig talpon lenni, sohasem henyélni,
Parancsokat venni, parancsokat adni,
Sohasem elnyúlva az ágyban maradni.

Hivatalszobában nagypofával ülni,
Sohasem dalolni, sohasem fütyülni,
Tollat percegtetni, telefonhoz kapni,
Sohasem mezítláb a mezőn szaladni.

Szabad-e így élni, szabad-e így élni?
Időmet, erőmet rossz pénzre cserélni,
Pengőm számolgatni, fontolva kiadni,
Magam bizonytalan sorsra sose hagyni.

Adómat leróni, a törvényt tisztelni,
Akire haragszom, fejbe sose verni,
Kabátosan járni, kővárosban lakni,
Megunott ágamról le sose szakadni.

A napok gyertyánál hamarabb olvadnak:
Szép ifjú vágyaim immáron hol vannak?
Férfiú-terveim vajon mivé lettek?
Mint az egérrágta papíros szétestek.

Így kell hát mogorván sorsom panaszolni?
Egy napból más napba vakon átbotolni?
Dolgom végezetlen halálomat félni?
Szabad-e így élni, szabad-e így élni?

Nyers szegénységet füstölgő tanyám
düledező fallal, széltépte tetővel
lógott a világba, bajba csomózva állig.

Kínom indított útnak,
napégette mezőkön,
a völgyek hideg mélységein át,
hogy fölmérhessem magam,
hogy csillagot fakasszak vérből, verítékből,
kirabolt tizenhatévemről letépjem
káromkodó anyám átkát.

Pokol-tüzes vérem kiégetett ingei
idegen emberré öltöztettek,
múltam szikrázásán áttetszik a ház,
ahonnan megátalkodott hitem magányba kergetett,
világba űzött címeres szegénységből,
sárkányként száguldjak a héthatárba.

Szívverésem sorsot perdít ki helyéből,
emlékek rongyai fel-fellobognak,
arcom belehidegszik gyermekkoromba,
belefészkel napjaimba letűnt keservem,
s vissza kell szomorodnom újra meg újra
kiégett múltba, kopott emlékeimbe.

Január 22-ét 1989 óta ünneplik, arra emlékezve, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz megírását.

Egy őrült bármikor jöhet
s a többi már hiába vár
arra, hogy lelője.
Maradt az emlék,
egy törött szemüveg
és a ferde szemű nője.

Hol van már a ’68-as csatazaj?
Új generációk jönnek
s alighogy átgázolnak rajtunk
már újak köszönnek.

40 marad örökre már,
hamvait szétszórta a szél
de mégis mindennap '64' lesz
azokban, akikben benne él.

Hazugság pókhálójában élünk ránk
Ötven éve hiába figyelt a világ
Hiába ontotta vérét sok pesti srác
Hiába harcolt egész Magyarország
Emléküket meggyalázták
A zsarnokság ütött tanyát
Apáinkat nagyapáinkat meghurcolták
Magyar véreinket megnyomorították
Ávós fogdmegek börtönbe zárták
Kik gondolatainkat kimondták
Felemelték szavukat a diktatúra ellen
Kitörtek a szolga létből megmutatták
A világnak él még a szabadság
Fényes napsugaras hetek után
Újra jött a megtorlás
Nem volt elég a hősök áldozata
Megteltek a börtönök
Foglyok lettünk saját hazánkban
Körmödet kitépték
Leverték a veséd
Rúgtak ütöttek
Újra és újra öltek
Szóval tettel gondolattal
De legtöbbet hazugsággal
Ötven év telt el
De a rádió hallatja újra
„hazudtunk éjjel hazudtunk nappal
hazudtunk minden hullámhosszon”
Pókháló foglyai vagyunk
A világ szeme rajtunk
A hazugságot meddig tűrjük még?
„Még nem elég?!”
Akarunk szabadon élni
Béklyókból kitörni

Új világot építeni
Rombolást lopást árulást
Végképp megállítani
Újra felemelt fejjel
Nézhessünk egymás szemébe
Tiszta tekintetek tüzében
Hamvadjon el végre örökre
A gonoszság az ördög műve
Béke szigete legyen hazánk
Ne az erőszak jogtiprás árja
Borítsa el földjeinket
Ne feledjük őseinket
Kik a szabadságért küzdöttek
Emeljük fel szavunkat
A békéért nyugalomért
Szakértő vezetők vigyék
Előbbre országunkat
Állítsuk meg a hazugságot
Büntessük meg küldjük el
A bársonyszékből az árulókat
A hatalomhoz ragaszkodókat
Tisztázzuk végre múltunkat
Építsük együtt jövendőnket
Azokkal kik tenni akarnak
Kik tenni tudnak
Igazságot Magyarországnak!
Tönkretett gazdaságunk
Ugyanúgy sújtja azokat Kik elhitték a hazug szavakat
Mint azokat kik ilyet nem mondtak
A hazugság pókhálóját
Bilincseinket feszítsük törjük végre szét
Tárjuk ki a szabadság kapuját
Legyen végre újra szabad a magyar nép!
Legyünk méltó örökösei
Ötvenhat szellemének
Ne hiába ontott vér
Tapadjon kezünkhöz
Maradjunk hűek emlékükhöz
Vascölöpokből állított
„megszállás-emlékmű” helyett
Állítsunk igazságból szobrot
A Műegyetem megszentelt helyéről
A forradalom bölcsőjéből
Ne tilthassák ki az emlékezőket
Mutassuk meg a világ népeinek
Él még a tisztesség becsület
Meggyötört kis hazánk
Eltiport elszegényedett
Méltatlanul megalázott
Nyomorba döntött polgáraiban
Van még erőnk akaratunk
A felemelkedéshez
Hajtsunk fejet a letartóztatottak
Halálra ítéltek
Lágeréletre kényszerített
Hősök előtt
Egyenes gerinccel álljunk
Védjük őrizzük értékeinket
Tárjuk ki szívünket
Ne veszítsük el reményünket
De ne hagyjuk magunkat
Tovább félrevezetni
Vagyonunkat kiárusítani
Alapvető emberi jogainkat
Megsemmisíteni
Gyermekeink jövőjét ellehetetleníteni
Ne hagyjuk a reményt elveszíteni
Ne kushadjunk bátran álljunk
Ne várjuk azt hogy
Önként félreállnak
Akik eddig hatalmaskodtak
Akik mindenünket elloptak
Elhazudtak
Védjük meg magunkat
Védjük meg hazánkat
Gyermekeink jövőjét
A pókhálót feszítsük szét!

(2006. okt. 20.)

Lassan elfogy alólam is az út,
a gondok elgyötörnek,
de még meg kell bocsátanom bűnöd,
mielőtt végleg elmegyek,
Anyám, mégis szeretlek.

Ködlik egy nagy szerelem
búzamezők felett,
emlékszem, én ebből születtem,
egy viharteljes éjszakán
mosollyal érkeztem.

Pedig lelkemre nem hajolt fűzfaág,
anyám szerelme,

csak egy lágy part ölelgetett,
nagyanyám hófehér lelke,
csaló élet őt is elvette.

Anyám, neked nem kellett
puha érintésem,
nem a te karodba szédült
első imbolygó léptem,
soha sem értettem.

Ülök a ködben, sírva köhögök,
terhes, gyilkos gondokban
fel-felnyöszörgök,
Anyám, én torkom köszörülöm,
életem mégis megköszönöm.

Most minden bűnöd leporolom rólad,
Ne cipeld hát tovább!
Nekem e sebek már rég beforrtak,
Bár még nem emelt fel
E világ!

Valamit kérnek tőled.
Megtenni nem kötelesség.
Mást mond a jog,
mást súg az ész.
Valami mégis azt kívánja: Nézd,
tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.

Messzire mentél.
Fáradt vagy. Léptél százat.
Valakiért mégegyet kellene.
De tested, véred lázad.
Majd máskor! – nyugtat meg az ész.
És a jog józanságra int.
De egy szelíd hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.

Valakin segíthetnél.
Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg.
Tán összetörte a szíved.
Az ész is azt súgja: Minek?
De Krisztus nyomorog benne.
És a szelíd hang halkan újra kérlel:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet!

Ó, ha a harmadik
egyszer első lehetne,
és diktálhatna, vonhatna, vihetne!
Lehet, elégnél hamar.
Valóban esztelenség volna.
De a szíved békességről dalolna,
s míg elveszítenéd,
bizony megtalálnád az életet!
Bízd rá magad arra a harmadikra!
Mert az a szeretet.

Mamu sír. Az ágya szélén
sírdogál és fel se tekint.
Körötte a csend zúgása
pici lábain tovaring.

Öreg mamu és szomorú,
keze már földöntúli ág,
s világít és tapogat, mint
romok között a holdvilág.

Sír mamu és le-lehajlik,
panaszkodik az ágyvégnek,
mint amikor sírás közben
két nagy lélek elbeszélget.