zeneszerző-előadó: Karády István

Hogy Krisztus szenvedését látja minden
haldoklóban, vagy csak az emberi
lét nyomorát, s a dogmák szövedéke
közt mint teremtett ilyen mennyei

rendet magában, titok; de csak így
tudta Káli kolera-sújtott papját
roskadó, öreg vállára felvenni
a kalkuttai pocsolyából; másként

rég megtört volna India ezernyi
borzalma s kínja közt – és máshogyan
nem törölgetné szemsarkát mindenki

e tőle olyan idegen, sovány
albán vénasszony láttán, ki a jóság
szépségét hordja ezüst homlokán.

Nemzetemet dúlta már tatár,
harácsolta török,
uralkodott fölötte osztrák,
lopta oláh, rabolta cseh.

Minden szomszédja irigyelte mégis,
mert keserű sorsa
istenfélő nemzetté kovácsolta.
Becsület, tisztesség, emberszeretet
példaképe volt egy céda
Európa közepén!

Mivé lett most?
Koldussá vált felszabadult honában,
züllött idegen eszmék napszámosa!
Megtagadva dicső őseit,
idegen rongyokba öltözve
árulja magát minden utcasarkon
dollárért, frankért, márkáért,
amit idegen gazdái odalöknek neki!
Hát magyar földön már nem maradt magyar
ki ráncba szedné
ezt az ősi portán tobzódó
sok-száz idegent?
Ébredj magyar!
Termőfölded másoknak terem!
Gonosz irányba sodor
ez a megveszekedett új történelem!

Kihoztál bennünket
Uram, Ázsiából,
s százszor azóta az
ellenség szájából.

Adtál itt e tájon
eddig ezer évet -
igaz, hogy másoknak
kaszáltuk a rétet.

Igaz, hogy idegen
ispánokat adtál,
s volt, hogy közel jöttél,
s volt, hogy eltávoztál.

Míveltük e földet
ekével, ásóval,
s hintettük vérünkkel,
szép bő, piros sóval.

Szép bő, piros sóból
nagy virágok nőttek,
és új áldozatként
hervadtak előtted.

Most, hogy igazítod
végre útjainkat,
vér nélkül győzzed le
hamis urainkat.

Kérünk, sebet ne nyiss,
volt már annyi sebünk -
Erős Isten vagy Te,
s Te vagy az Istenünk...

Egy fekete kocsi ment a Köruton,
május volt, mert az minden évben van.
A fák tehát lomboztak és rügyeztek
és drága nők csacsogtak boldogan.
Nyitott kocsik kacéran ringatóztak
ki a ligetbe, merre lát a szem
csak a fekete kocsi ment közöttük
becsukva, szépen engedelmesen.
A kocsiban, hol kellemes homály volt
feküdt három fehér ur meztelen.
A hangulat kissé fagyos közöttük
a modoruk se könnyed, fesztelen.
A lábukra egy cédulát kötöttek
a cédulán rendőri látlelet
friss jégből van a derékalj mögöttük
jégből a paplan a fejük felett.
És szólt az egyik mozdulatlan arccal
mig fején a jég halkan szörcsögött:
Önt ugyebár Mohácsnál dobta partra?
És szólt a másik: Mint egy hörcsögöt!
És szólt az egyik: Ön soká feküdt lenn.
És szólt a másik: Négy napot, bizony!
Én Óbudánál ugrottam be, és Ön?
És szólt a másik: Én a Lánchidon!
És szólt az egyik: Az Öné milyen volt?
És szólt a másik: Barna és molett.
És szólt az egyik: Az enyém is éppen.
És szólt a másik: Hát az meglehet.
És szólt az egyik: Mondja, hogy nevezték?
És szólt a másik: Ringaráz Kata.
És szólt az egyik: Hát ez óriási!
Hisz akkor Ön a Csempe Pál tata.
Én azt hittem, Önt szerette mégis
azért ugrottam, mint egy kerge kos.
És szólt a másik: Hát nem Önt szerette?
Hisz én Ön miatt voltam bánatos.
És szólt az egyik: Hát nem Önt szerette?
És szólt a másik: Ó, hát volt remény?
És szólt az egyik: Hát kié lett akkor?
És megszólalt a harmadik: Enyém!

Csak kitartás!-biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj szivem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az uton hirtelen
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem birom nagyon,
és este ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon nagyon fáradt vagyok.

Kicsit nehéz volt,jol tudom, szivem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt:az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok
estére már milyen fáradt vagyok.

Szemem árkos es ajkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sirtam; eső után a föld
ilyen barázdált,csapzott elgyötört...
de ha mosolygok, mint ha nap kigyul,
arcom hegy-völgye lagyan kisimul,
csak este ha ágyba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok

Csak kitartás,-kip-kop...pontosan,
holnap sikerül megint biztosan,
a féluton, szivem jaj meg ne állj
kip-kop....tovább is hiven kalapálj,
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
sziv kell hozzá, de aki odajut,
a csillagok közt csillagként ragyog...
csak este, este oly fáradt vagyok.

Sose pihentem, nem volt rá jogom...
Most meg-megállok s felfohászkodom;
-O Istenem, kicsit még el ne hagyj!
szegény szivem, te meg szaladj, szaladj....
Csak, kis kitartás, meg egy hős iram,
fussunk dalolva bátran és vígan...
de este már a dal is csak dadog;
altassatok el engem, csillagok!

Mint rozsdás szegek, úgy hevernek.
Ezek a fénytelen csillagok.
A hajnal ócskavas telepén,
Hol én is csak rozsdás szeg vagyok.

Mellém szegődtél, mozdulsz velem.
Talán, hogy tudjam mi a béke.
Lettél búcsúzó gondjaimnak,
Halvány, utolsó szívverése.

Bádogcipőmben, hogyha lépek.
Itt kopogsz bennem, ezt jól tudod.
Megcsillansz minden kirakatban,
Mint földre hullt, ezüst angyalok.