El kéne szállni fecskemód
csak nincsen hozzá fecskekód
nem ismerem a jeleket
villanydrótkottafejeket
nem ismerem a csapatot
amelyik eliramodott
talán a csapat jelleme
és kitartása kellene
verdesni még a levegőt
a tükörtengerek fölött
és visszajönni ha a nyár
megint fecskékért kiabál
Jövök jövök! – azt mondani
ahogy a fecskék hangjai
Megyek megyek! – így fecsekül
minden emberben fecske ül
a fecskejaj a fecskekód
el kéne szállni fecskemód.

Vár reám hazamegyek.
Tudja, érzi, hogy szeretem.
Hegyei átkarolnak.
Csókolják, védik testemet.

Nyugalom árasztja lelkem.
Nyugtat, dédelget, csitít.
Fülembe ősi dalt dúdol.
És elringat.

Szellő szárnyán köszöntenek
A Gyergyói hegyek.
Fenyvesek suttogását hallom,
Majd elpihenek.

Útjai porából merítem életem.
Mindenütt árad az emberi szeretet
Köszöntésüket hallom és vallom,
Van igaz, tiszta szeretet.

Itt vagyok, öleld kebledre
Hűséges gyermeked.
Ne szidj!
Csak szeress! Mint én szeretlek.

nem mondhatom el senkinek
nem mondom el hát senkinek

minek is mondanám süket
a világ úgysem érti meg

összeszorítva ím a szám
hallgatok konokul az ám

ha ki nem szól bölcs marad
költő a nyelv szajhája vagy

minek is szólni Istenem
a szó súlyát nem ismerem

nem mondhatom el senkinek
nem mondom el hát senkinek

tudom én betörnék fejem
ha szólnék volna mit de nem

mint zárlatos drót sercegek
őszinte lenni nem lehet

miként a többi bús tulok
bőgni olykor felbuzdulok

azt üzenem mindenkinek
nem mondok semmit senkinek

Pilinszky János az utolsó napon
viccelődött a vizitáló orvosokkal,
jobb kezével még talán legyintett is.
A mozdulat eltört a levegőben és
mellkasára zuhant, mint letört fadarab.
A kórtermet betöltötte a délelőtti Nap.

a diagnózis: hipoxia az agyban,
köldökzsinórral a nyakán született,
különös gyerek.
még nem is beszélt, de már kiabált,
elindult, mikor még nem is járt.

akartam, hogy olyan legyen,
mint a többiek, okos és szép,
de ő eldobott minden ékezetet,
csak azért is keverte bével a dét.

mégis, mikor feladtam,
és asztalomra dőltem,
simogatott és vizet hozott,
akkor értettem meg, hogy
őt megváltoztatni nem lehet,
de ha hagyom,
körém indigó aurát a fénnyel fest.

"Az Ondon való tartózkodás szinte pihenőszámba ment. Bár ki-kimentem a vonalba, vagy a védőállásba, de legalább fedél alatt aludtam, még ha szalmán is. Az utca másik oldalán egy hasonló házban volt az egész ezred konyhája. Itt tevékenykedett még mindig a „királyi szakács”."
Az idézet, Sebő Ödön főhadnagy feljegyzéseiből való.

Forrás:http://donci.blog.hu/2007/09/17/ond

Több fák mellett a mezőben
Egy szomorú fűz is éled,
Levelezik minden ága,
Oly friss zöld hogy még sárga.

Jaj de mégis szomorú fűz,
Gyenge lombjai lejönnek
Mint a bánat, mint a sóhaj,
Mint a földbe való óhaj.

Hiába a selyem kék ég,
Hiába ült egy rigó is
Tetejébe széjjelnézni,
Hintálgatni, fütyörészni.

Sóhajok... Ismerem már őket.
Emlékei, a múlt időknek.
Részei minden versnek, dalnak.
Nem jöttek vissza… csak itt maradtak.
Hűségesen. Akárcsak én.
Őrzöm, ha nem is az enyém.
Cipelem árkon-bokron át,
( Apámtól örökölt kabát. )
Viszem, mert egynek vinni kell!
Halott barátom énekel
Esténként rekedt blues-okat.
Keveset éltem, de túl sokat
Ahhoz, hogy mosolyom szép legyen.
Valahogy meg kéne értenem.