düledező fallal, széltépte tetővel
lógott a világba, bajba csomózva állig.
Kínom indított útnak,
napégette mezőkön,
a völgyek hideg mélységein át,
hogy fölmérhessem magam,
hogy csillagot fakasszak vérből, verítékből,
kirabolt tizenhatévemről letépjem
káromkodó anyám átkát.
Pokol-tüzes vérem kiégetett ingei
idegen emberré öltöztettek,
múltam szikrázásán áttetszik a ház,
ahonnan megátalkodott hitem magányba kergetett,
világba űzött címeres szegénységből,
sárkányként száguldjak a héthatárba.
Szívverésem sorsot perdít ki helyéből,
emlékek rongyai fel-fellobognak,
arcom belehidegszik gyermekkoromba,
belefészkel napjaimba letűnt keservem,
s vissza kell szomorodnom újra meg újra
kiégett múltba, kopott emlékeimbe.
