Nem pisilnék be, de félek,
anyu sikít, úgy nevet.
Anyu üres, mint az ágya,
hozzábújni nem lehet.

Sötét van, ha aput várja,
aki nem jön éjszaka.
Megint büdös vizet iszik,
anyunak nincs jó szaga.

Anyuval a szoba táncol,
szoba tánca jégbalett.
Apu lábán hétmérföldes
hegyet lépő csizma lett.

Anyu szája romlott befőtt,
nyúlós, szürke lepketest.
Remeg, mikor így tapad rám,
anyu szája kékre fest.

Anyu könnye jeges eső,
anyu karja nagykabát.
Mintha ő is hideg lenne,
úgy öleli önmagát.

Ne félj, hisz nincsen rá okod,
a jövőt úgy sem tudhatod.
Ne sírj, töröld meg szép szemed,
hisz jár a boldogság neked!
Álmodj, egy jobb, egy új jövőt,
most állsz a szép napok előtt.
Ne félj, a jóban hinni kell,
ez már így magában siker!
Szeresd az életet nagyon,
nem baj, ha nem vár nagy vagyon.
Legyél te szerény, kis virág,
melynek viszi a szél az illatát!
Hited te el nem hagyhatod,
égből segítnek angyalok.
Minden öledbe hullik majd,
tudd meg, a vágy magja kihajt!
Kihajt, mint zsenge, kis növény,
övé a langy eső, s a fény...
Fa lesz, s a lombja égig ér,
ne félj, te mindig higgy, remélj!

November volt már, reszketős,
vacogtak mind a kertek
s a lúdbőrző zsombékos vizek
fehér ködöt leheltek.

A csupasz fákon búskomor
némaság ült s a gallyak
törékeny gyászát károgták a
határban űzött varjak.

A bánat szállt majd elrepült
s a szétkárogott csendbe
már úgy hulltak a percek mintha
a holnap lenne benne.

November volt, a szél sodort
didergő, furcsa álmot
mely télről dalolt és ringatott
egy hófehér világot.

Ezüst cipőben jár a Hold
Kigyúl a légi lámpabolt
Ott fönn lakik mind aki volt
Kék függönyön sok égi folt

Aki volt annak ott van ágya
Ágya fejénél ég a lámpa
Feje alatt a párna felhő
Mikor fény gyúl az árnya megnő

Itt lenn is árnyékok a fák
Aki elalszik messze lát
Aki ott fönn van messze néz
Csurog le ránk a lámpaméz

Nézlek... ott ülsz a fák alatt,
Kezedben tű meg cérna...
Előtted szétfoszlott napjaid
Rongyos maradéka...

Nézem... ahogyan férceled
És meggörbül a hátad,
De hiába, ...újra felhasad!
Gyengék már a szálak...

- Hogyan lesz ebből új kabát?
Hogy ne fázz majd a télen!
Amivel engem is betakarsz
Még ha nem is kérem...

- Kihez rohanjak ezután?
Ha vágynék menedékre!
- Kinek mondjam el bánatom?
Vigaszért cserébe!

A tű... a tűpárnán pihen, ...
A gyűszűd... égi fényed...
És én sírok, mint egy kisgyerek, ...
- Nem miattam... Érted...!

(Szita Bence emlékére, dalvers)

Olyan csend van és átkozottul hideg,

vakon fekszem, a  fényt  ki menti meg  ?    

Kinek van útjában egy ártatlan gyerek,

ki  tehet róla, hogy ez  megesett?

Ki az ki eldönti , hogy élhetek

hogy felnőjek , szeressek embereket,

hogy tovább is éljem a kis életem,

hogy párnára hajtsam este fejem?

mért  van,  hogy kegyetlen ez a világ,

mért jó, ha mindennap ejtünk hibát,

volt e valaha álomhajó

volt e valaha igazi szó?

Nem tudom,  most sem  ki hiszi el…!?

Egy eltorzult erkölcs miért felelni kell.

Összetört testem már nem válaszol,

titeket hívlak támaszomul!

Vigyázzatok mert  jön a halál!

egyszer mindenkit szíven talál.

Az nem mindegy hogyan kap el,

és az sem, ki milyet érdemel.

Köszönöm a sok könnycseppet én,

Istenem most fordulj felém,

tudd meg hogy innen is hálás vagyok,

azt is köszönöm, ha ennyi jutott!

Jó lett volna még élni talán,

játszani  jókat a folyó partján,

jó lett volna még élni kicsit,

rugdosni tovább még a focit.

Nem én már soha nem tehetem.

Sorskerék mért voltál fukar velem!?

Holtak napja lesz holnap, és álmodom,
Egy kéz érintését érzem vállamon.
Látom, eljöttek mind, nyitva a kapu,
Lábuk nyoma csak szürke por és hamu.

Itt állnak ők, és néznek rám szótlanul,
Visszanézek rájuk mosolytalanul.
Lábaikon angyalok szőtte bilincs,
Üres kosarukban sok-sok drága kincs.

Öntenék már elém, pedig nem kérem,
Nincs elég súlyom amivel kimérjem.
Gyertyákat is gyújtanak, lángjuk remeg,
Egy fehéret én is közéjük teszek.

Szólnék is már hozzájuk, de nem tudok,
Keresztül néznek rajtam, mint a vakok.
Áttetsző, szép, tiszta arcuk ragyog,
Sírni volna jó, testem - lelkem vacog.

Indulnak már vissza, a túloldalra,
Hideg csókot lehelnek homlokomra.
Futok utánuk, de nincsenek sehol,
Már a felhők között szállnak valahol.

Holtak napja van mikor felébredek,
Nehezen virrad a város felett.
Végtelen az ég, végtelen a világ,
Érzem, még érzem a gyertyák illatát.

Ha vágynék is gyerek lenni
nem hozza már vissza semmi
nincs játszótárs, nincs babaház
szomszéd bácsi nem reguláz
nem mászunk át kerítésen
nem futkározunk a réten
a nyárfák mind elkorhadtak
más a fénye már a Napnak
leeshessek, nincsen palló
libát legeltetni tarló
hol van Zoli, hol a pince
mit kutattunk, van-e kincse
sinkóztunk a patak jegén
hatvankettő hideg telén
a patak is rég kiszáradt
bűzös mocsárszagot áraszt
lovagolni nincs már lovunk
homoktortánk, tea-borunk
minden, minden elmúlt régen
gyerekkorom szép emlékem.