(Szita Bence emlékére, dalvers)

Olyan csend van és átkozottul hideg,

vakon fekszem, a  fényt  ki menti meg  ?    

Kinek van útjában egy ártatlan gyerek,

ki  tehet róla, hogy ez  megesett?

Ki az ki eldönti , hogy élhetek

hogy felnőjek , szeressek embereket,

hogy tovább is éljem a kis életem,

hogy párnára hajtsam este fejem?

mért  van,  hogy kegyetlen ez a világ,

mért jó, ha mindennap ejtünk hibát,

volt e valaha álomhajó

volt e valaha igazi szó?

Nem tudom,  most sem  ki hiszi el…!?

Egy eltorzult erkölcs miért felelni kell.

Összetört testem már nem válaszol,

titeket hívlak támaszomul!

Vigyázzatok mert  jön a halál!

egyszer mindenkit szíven talál.

Az nem mindegy hogyan kap el,

és az sem, ki milyet érdemel.

Köszönöm a sok könnycseppet én,

Istenem most fordulj felém,

tudd meg hogy innen is hálás vagyok,

azt is köszönöm, ha ennyi jutott!

Jó lett volna még élni talán,

játszani  jókat a folyó partján,

jó lett volna még élni kicsit,

rugdosni tovább még a focit.

Nem én már soha nem tehetem.

Sorskerék mért voltál fukar velem!?