Színes kavicsokat szórok,
Mint játszadozó kisgyerek,
Ajándékul adom őket,
Játszatok Ti is Emberek.
Mindet a szívemből adom,
Szedjétek, ha erre jártok,
Akad köztük egy-két gyöngy is,
Ritkán arany, vagy gyémántok.
Nem tudom, mennyi van még itt,
Az évek gyorsan szaladnak,
Minden kincsemet szétosztom,
Értéke van a szavaknak.
forrás:http://www.poet.hu/vers/
Télapóka öreg bácsi,
hóhegyeken éldegél.
Hóból van a palotája,
kilenc tornya égig ér.
Miklós-napkor minden évben
tele tömi puttonyát,
mézes-mázos ajándékkal
szánkázik az úton át.
Apám örökre huszonkilenc.
Én már elmúltam negyvenhárom.
Anyám is csak negyvenegy,
Bátyám kettő volt, akkor nyáron...
- És nincs már senkinek esélye,
Talán csak nekem,
- A negyvennégyre...
Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra?
Anyám fényképét nézem a falon,
s még az ő egykor szeretett
pillantása is oly merev most,
merevebb egy kavicsnál. S ami rosszabb,
épp oly közönyös, mint az én
tekintetem, mely szembenéz vele.