Megyünk, valami láthatatlan
áramlás szívünket befutja,
akadozva száll még az ének,
de már mienk a pesti utca.

Nincs már teendő: ez maradt,
csak ez maradt már menedékül,
valami szálló ragyogás kél,
valami szent lobog
ás készül.
Zászlóink föl, újjongva csapnak,
kiborulnak a széles útra,
selyem-színei kidagadnak:
ismét mienk a pesti utca!

Ismét mienk a bátor ének,
parancsolatlan tiszta szívvel,
s a fegyverek szemünkbe néznek:
kire lövetsz, belügyminiszter?

Piros a vér a pesti utcán,
munkások, ifjak vére ez,
piros a vér a pesti utcán,
belügyminiszter, kit lövetsz?

Kire lövettek összebújva ti,
megbukott miniszterek?
Sem az ÁVH, sem a tankok
titeket meg nem mentenek.

S a nép nevében, aki fegyvert
vertél szívünkre, merre futsz,
véres volt a kezed már régen,
Gerő Ernő, csak ölni tudsz?

... Piros a vér a pesti utcán.
Eső esik és elveri,
mossa a vért, de megmaradnak
a pesti utca kövein.

Piros a vér a pesti utcán,
munkások - ifjak vére folyt
-, a háromszín-lobogók mellé
tegyetek ki gyászlobogót.

A háromszín-lobogó mellé
tegyetek három esküvést:
sírásból egynek tiszta könnyet,
s a zsarnokság gyűlöletét,

s fogadalmat: te kicsi ország,
el ne felejtse, aki él,
hogy úgy született a szabadság,
hogy pesti utcán hullt a vér.

Leoltom a csendet.
Kitakar a sötét.
Áthallom a falon
az esti nyögdösést.

Kilihegi a nyár
a tomboló napot.
Tizenegy óra van.
És nyitott ablakok.

Valamire nagyon
emlékeznem kéne.
Elkezdődött-e, vagy
most van éppen vége.

Megúntam a szomorúságot,
kínozott épp elég soká,
és most mint valami piszokra,
úgy nézek bosszankodva rá,

úgy nézek rá, mint ellenségre,
ahogy kell, ellenségesen:
legkönnyebb szomorúnak lenni
s erre már nincs időm nekem.

Nincs bizony, mert reggeltől estig
gyermekeimért dolgozom,
pénzem kevesebb, mint tavaly volt
s szívem is megromlott nagyon,

és ez már így lesz, amig élek,
ezen csak rontani lehet,
igyekszem hát kibírni mindent,
s nem bánom, hogy tönkremegyek:

így mentegetem életemből
ami menthető valahogy,
és néha egy-egy kis időre
már talán boldog is vagyok.

Gyere Úristen, nézd meg, itt vagyok -
Tudom elõtted el nem sáppadok.

Azt, amit adtál - megvan épen - vedd el!
'sz csak hitegettem magam a Neveddel.

Te oly erõs vagy - gondolsz egyet s van,
De nékem kínos a bizonytalan.

Vagy nem is adtál - én véltem bolondul,
Hogy számon élet-szöllõ mustja csordul.

Ne haragudj hát, Isten, nem hiszek,
De nyakamban száz kétséget viszek.

Szeress nagyon, hogyan, tudod Te jól azt,
Mint Nap havat, amit magába olvaszt.

Vagy üss agyon hát, csak törõdj velem
S én nem kérdem, hogy nincs-e kegyelem.

Oda adom a vérem is, ha kéred.
- Mily furcsa az, hogy Néked nincs is véred!

Te jól tudsz engem, sorsom is tudod,
De vedd el tõlem a talentumod.

Vagy mért faragtál énbelõlem Embert,
Kit Bölcseséged gyávasággal megvert?!

Tudom, elõtted el nem sáppadok -
Gyere Úristen, nézz meg - itt vagyok!

előadja: Bodrogi Gyula

Egy kis melegség kéne még
a gyorsan tűnő nyári fényből,
a lelkem borzadva fél a közelgő
tél zord hidegétől.

Egy kis gyöngédség kéne még,
felvidító, igazi jóság,
hiszen élni kell akkor is,
ha nem hajt a vágy, a csók-mohóság.

Egy kis megértés kéne még,
nem zord szavak hideg pengéje,
amik úgy döfnek belém, mint
bárány szívébe a hentes kése.

Egy kis szeretet kéne még,
hisz ez az élet íze, sója:
mi lényünket a végső úton
a nagy bukásoktól megóvja.

Ott áll, a ház hol New Orleans
Egy nap sütötte ház
Ha látom mindig szorongva
Elfog egy furcsa láz

Ott élt, a házban jó anyám
Ki engem felnevelt
Ki várja őt, hogy hazatér
A hűtlen gyermeket

Az élet zord és kegyetlen
A szerencse elkerült
Halásztam én a kincsekre
De hálóm elmerült

Anyám, ha látnál engem most
Az élet vándorát
Barázdás megtört arcomról
Törlöm az út porát

Megrázom mégis magamat
Míg éltet a remény
Hogy egyszer mégis eljutok
Szülőhazámba én

Hát ott áll a ház ,hol New Orleans
Egy napsütötte ház

Ott áll a házban jó anyám
Tudom,hogy énrám vár

Ha menni kell, magammal sokat vinnék.
Az egész édes, megszokott világot.
Rámástul sok, sok kedves drága képet
és egy pár szál préselt virágot.
Vinnék sok írást, magamét, meg másét
sok holt betűbe zárt eleven lelket
s hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam
hintám, amelyen legelőször szálltam
a keszkenőm, mivel rossz másba sírni
a tollam, mert nem tudok mással írni.
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
gyötrődő lelkem alagútjain.
Olvasgatnám az ablakok sorát
simogatnám a fecskefészkeket
s magamba színék minden verkliszót
mint bűbájos, mennyei éneket...

Utánam honvággyal tekintenének
az ajtók mind, és mind a pitvarok
szeretnék mindent, mindent magammal vinni
és mindent itt hagyok

"Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás. El ne menekülj, mert most kezdjük csak látni egymást. A mámor - rikító selyem volt csak - elszakadt - téged szeretlek immár, nemcsak magamat. "