Mikor kezed, lábad úgy fáj, majd leszakad,
A hátad meggörbül az élet súlya alatt.
Mikor bajodról tudsz már csak beszélni,
Azt kérded magadtól: Érdemes még élni?

Ha zimankós télben kicsi szobád hideg,
Ha sok ismerős arc mind fásult és rideg
Ha a vérnyomásod naponta kell mérni,
Megint csak azt kérded: Érdemes még élni?

Amikor nem bírsz el már egy üres szakajtót,
Amikor napokig nem nyitnak rád ajtót,
Mikor a holnaptól rettegve kell félni,
Újra csak azt kérded: Érdemes még élni?

Amikor az idő ólomlábon halad,
És megkeseredik a szádban a falat,
Imádságodban sem tudsz semmit kérni,
Így sóhajtasz: Uram, érdemes még élni?

Ha népes családodból egyszál magad maradsz,
Amikor nem vetsz és már nem is aratsz,
A sorstól nem tudsz semmi jót remélni,
Hát csoda, ha azt kérded: Érdemes még élni?

Agyonhajszolt szíved akadozik, s kihagy,
Amikor rádöbbensz arra, hogy már senki se vagy,
Szégyenkezve indulsz némi segélyt kérni,
Keserűn fakadsz ki: Érdemes még élni?

Ó felebarátom, megértem keserved,
Méltányolom, hogy sokszor panaszra áll nyelved,
Túl kemény fából faragták kereszted,
Cipeled, vonszolod, minden tagod reszket

Mégis arra kérlek, próbálj meg remélni,
Próbálj a Sorssal bátran szembenézni!
Hiszen, lelked még nem üres, kiégett,
Vedd észre bátran körülötted a szépet!

Vedd észre tavasszal, ha megjönnek a gólyák,
Szélkuszálta fészkük hogyan igazgatják.
Villásfarkú fecskék hogy hordják a sarat,
Hogyan rakják fészküket az ereszed alatt.

Ugye, hogy szíved nem csak hideg márvány,
Vedd észre, mily csodás nyáron a szivárvány!
Feslő rózsabimbón hogy csillog a harmat,
Örülj nyár reggelén a sok madárdalnak!

Mosolyogj megértőn szerelmesek láttán!
Te békédet is őrzik katona a vártán.
Teérted is felkél Isten áldott napja,
Érted is mond imát kis templomod papja.

tárd ki szívedet minden szépnek, jónak,
Nyújts segítő kezet a rászorulónak!
Adjál szeretet, mit majd viszonoznak,
Mert hidd el az emberek nem is olyan rosszak!

Sütkérezz még kissé az őszi napsütésbe,
Lapogass csendesen az emlékek könyvébe!
S ha majd s Sorssal meg tudtál békülni,
A még hátralévőt könnyebb lesz leélni.

Azért raktam föl ismét a verset, mert mégsem ismeretlen a szerző: jelezték olvasóim. Ennyivel tartozom, hogy az eredeti verset is olvassák.

Mikor kezed, lábad úgy fáj, szinte majd leszakad,
A hátad is meggörbült az élet súlya alatt;
Mikor kínjaidról tudsz már csak beszélni,
Azt kérded magadtól: – érdemes még élni?

Ha zimankós télben, kicsi szobád hideg,
És sok ismerős arc fásult, merev s rideg;
Ha a vérnyomásod naponta kell mérni,
Kérdezed magadat: – érdemes még élni?

Mikor már nem bírsz el egy üres szakajtót,
Amikor napokig nem nyitnak rád ajtót;
Mikor a holnaptól reszketve kell félni,
Újra csak azt kérded: – érdemes így élni?

És mikor az idő ólomlábon halad,
Keserű lesz szádban minden egyes falat;
Imádságos szavad a Mennyek Ura érti:
„Mondd Teremtőm, Uram, érdemes így élni!?”

A családod kihal: egyszál magad maradsz,
Nem vetsz soha többé, és már nem is aratsz;
Sorsodban jobbulást nem mersz már remélni,
Csoda, ha azt kérded: – érdemes még élni?

Ha meghajszolt szíved akadozik: kihagy,
Egyszerre rádöbbensz, hogy már „senki” se vagy;
Szégyenkezve indulsz némi segélyt kérni,
Keserűn fakadsz ki: – érdemes így élni?

Óh, felebarátom, megértem keserved,
Méltányolom, mért áll panaszra a nyelved;
Kemény, nehéz fából faragták kereszted,
Cipelnéd, vonszolnád, de minden tagod reszket.

Mégis arra kérlek, próbálj meg remélni,
Próbálj a sorsoddal bátran szembenézni!
Hiszen a lelked még nem üres, kiégett,
Vedd észre: keressed körötted a szépet.

Vedd észre tavasszal, ha megjönnek a gólyák,
Szélkuszálta fészkük, hogyan csinosítják,
Villásfarkú fecskék, hogy hordják a sarat,
Hogy rakják meg fészkük az ereszed alatt.

Ugye, hogy a szíved, mégsem hideg márvány?
Vedd észre mily’ csodás nyáron a szivárvány;
Feslő rózsabimbón hogyan csillog harmat,
Örülj nyári reggel a sok szép madárdalnak.

Mosolyogj megértőn a szerelmesek láttán,
Emlékezz, mikor te leányt (fiút) vártál.
Fölkél éretted is Isten áldott napja,
Éretted mond imát kis templomod papja.

Tárd ki a szívedet minden szépnek, jónak,
Nyújts segítő kezet a rászorulónak.
Adj szeretetet, amit majdan viszonoznak,
Hidd el: az emberek nem is olyan rosszak!

Sütkérezz, borozgass őszi napsütésben,
Lapozgass csöndesen emléked könyvében;
És hogyha sorsoddal meg tudtál békélni,
Tudsz újra remélni, boldogabban élni.

Egyszerű ember volt apám
és nem hagyott semmit se rám,
se pénzt, se nevet, se tanácsot,
legyen emléke mindig áldott.
Tűrte, hogy járjak szabadon,
sokszor de balga utamon,
örült, ha vakmerőn repültem,
és nem szidott, ha tétlen ültem.
Ha ijesztett a meredek,
kezem megfogta. Szeretett.
A szive egy volt a szivemmel,
mért nem lehettem olyan ember,
mint az apám?

Halk, szűkszavú volt és szerény,
a bánat fátyla volt szemén,
sok élőt, sok halottat gyászolt,
az élet néki pusztaság volt.
Száz keserűség pohara,
kegyetlen, izzó Szahara,
örök homok, kevés oázis,
sokat bántották. Én is, más is.
De sohasem panaszkodott,
férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
A sok bajt elviselte mégis,
mért nem tanultam tűrni én is,
mint az apám?

Mikor az ideje letelt,
lázadozón nem feleselt,
meghalt, mikor meghalni kellett,
senki sem állt az ágya mellett.
Én istenem, ha menni kell,
add, én is így mehessek el,
éjjel, sötétben, észrevétlen,
büszkén, magamban, ahogy éltem.
Mikor az élet menekül,
haljak meg én is egyedül
egy vén diványra ráborulva,
és senkire se rászorulva,
mint az apám.

előadja: Balázs Fecó és Keresztes Ildikó

Szabadságharcunk letûnt napvilága,
Te vakító nap a század delén,
Nem pazaroltad sugarad hiába,
Bár vak sötétbe halt az égi fény,
Eszméiden nem gyôzött az enyészet,
Örökbe hagytad halhatatlan részed’,
Fényeddel fényt hint késô századokra
A tizenhárom vértanú alakja.
S ôk élni fognak, élni mindörökkön,
Szent lesz, örökké szent a sírgödör,
A míg az eszmény ki nem hal e földön,
Míg magyar szellem még magasba tör,
Az igét, melyért éltet áldozának,
Szívébe írták az egész hazának,
Utódtól fogja hû utód tanulni:
Hogyan kell élni, s hogy lehet meghalni.

Aki elment, többé nincs, -fáj nagyon,
nem mondja: céltalanság az apám;
nem ő kit sziklakövek súlya nyom,
örök romlást, már nem hordhat magán.

Azt a vágyai már nem is űzik,
de felkavarja, -gyötri szívűnket;
utána vacogva ég a tűz is,
a szédület, tűnt nyomába lüktet.

Aki elment, les csak messzi dombról,
ideje hervadva nem hulldogál;
annak nem hanyatló hatalomból,
és annak nem is hullt csodákból áll.

Aki elment, annak már szebb nem itt,
azt már nem viszi bűnbe kísértés;
annak gyom növi be a kebleit,
az nem mondja: kelni nincs miért, és.

Aki elment, nem az idő rabja,
nem küzd ellentétek harcaiban;
idejét már más ami kiszabja,
kisiklik kezünkből mint a higany.

Aki elment, azt máris múlt-jelen,
azt már nem találod csak magadba;
annak kárpótlás itt már nem terem,
az nem ébred álmatlan kutatva.

Az nem nyom ágy, nem nyögi hogy végem,
az már nem éhes és nem is falánk;
az már nem kel új világra éhen,
az elillan mint e nap, -mint a láng.

Aki elment, azt csak várják otthon;
aki elment, többé nincs. Volt. Halott.
Annak csendben vallom meg és mondom,
hogy várom, mint tavaszt a zord napok.

Ezt a verset ma kaptam egy alkotótársamtól Budapestről.

Albert Györgyi emlékének szánta. Megosztom veletek gondolatait, érzéseit, amiben én is osztozom.

Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
csak szeressék!
Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék!
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább
a szíve tessék!

Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve
ne is tessék.
Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,
hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri,
hogy meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
ezüstös karácsonyestét?
Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,
és azt, mi lesz még?!

Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
- azt se, hogy szeressék.
Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
szeressen még.
Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el
egy-egy estét

Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
csak szeressék!
Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék!
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább
a szíve tessék!

Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve
ne is tessék.
Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,
hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri,
hogy meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
ezüstös karácsonyestét?
Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,
és azt, mi lesz még?!

Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
- azt se, hogy szeressék.
Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
szeressen még.
Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el
egy-egy estét