nem mondja: céltalanság az apám;
nem ő kit sziklakövek súlya nyom,
örök romlást, már nem hordhat magán.
Azt a vágyai már nem is űzik,
de felkavarja, -gyötri szívűnket;
utána vacogva ég a tűz is,
a szédület, tűnt nyomába lüktet.
Aki elment, les csak messzi dombról,
ideje hervadva nem hulldogál;
annak nem hanyatló hatalomból,
és annak nem is hullt csodákból áll.
Aki elment, annak már szebb nem itt,
azt már nem viszi bűnbe kísértés;
annak gyom növi be a kebleit,
az nem mondja: kelni nincs miért, és.
Aki elment, nem az idő rabja,
nem küzd ellentétek harcaiban;
idejét már más ami kiszabja,
kisiklik kezünkből mint a higany.
Aki elment, azt máris múlt-jelen,
azt már nem találod csak magadba;
annak kárpótlás itt már nem terem,
az nem ébred álmatlan kutatva.
Az nem nyom ágy, nem nyögi hogy végem,
az már nem éhes és nem is falánk;
az már nem kel új világra éhen,
az elillan mint e nap, -mint a láng.
Aki elment, azt csak várják otthon;
aki elment, többé nincs. Volt. Halott.
Annak csendben vallom meg és mondom,
hogy várom, mint tavaszt a zord napok.
Ezt a verset ma kaptam egy alkotótársamtól Budapestről.
Albert Györgyi emlékének szánta. Megosztom veletek gondolatait, érzéseit, amiben én is osztozom.
