Kora reggel talpon vagyok, kis kertembe kiszaladok, várnak énrám a virágok, rózsák, szegfűk, tulipánok. Hogyha beszélni tudnának, tán jóreggelt kívánnának, hangos szóval köszönnének szomszéd kertnek, napnak, szélnek. De én így is értem őket, látom, milyen vígan…

Búzát vittem a malomba, hej, de régen volt, amikor még a Küküllőn malom duruzsolt. Megőröltem a búzámat, lisztje, mint a hó, Örült neki a ház népe, kivált nagyanyó. Sütött is az új búzából olyan kenyeret, illatára odagyűltek mind a gyerekek. Azóta is…

De jó lenne, ha ilyenkor kis kertész lehetnék, ezerszínû, virágból egy nagy csokrot szednék. Így csak néhány szálat hoztam s adom a szívemet, megígértem, édesanyám: jó gyermek leszek. illusztráció: Domahidi Klára festménye

Azt akarom, hogy ne legyél. Hogy így vagy is, kevés. Ha szólt is hozzád egy levél, vedd úgy, hogy tévedés. Azt akarom, hogy ne legyen. Hogy ne legyen ilyen. Úgyis csak a képzeletem hagyhatta ennyiben. Belátom, rosszul láttalak. Ilyen a képzelet. Hogy is lett volna…

Este hogyha fekszem, Reggel hogyha kelek: Édesanyám imádkozni Tanít engemet. Odaül az ágyhoz, Megfogja kezem, Jó Istenről, Jézusunkról Beszélget velem. Üdvözítőm, kérlek, Halld meg sóhajom: Áldd meg az én anyácskámat, Áldd meg, de nagyon!

Szemedben fáradt csend tűnődik mélybarna bársony hallgatás, ma megint hosszú néma estét ígér nekünk a megszokás. Elhalkult nevetés,büszke-bús vágyakon rekedt fájdalom vagyunk önmagunk börtönében: Te vállalod, Én vállalom.

Kimondatlan konok szavak a némaságban vágy feszül, szemed tükrén harmatozva késő őszi bánat ül. Kéz a kézben reszketés, én mindig téged vártalak, s szerelmünk ma annyi csak, hogy láttál, és én láttalak.

Kezeim közt folynak el Az idő homokszemei. - arctalan napok, hónapok - Mennydörgő dühöm közepette Töröm, zúzom, harapom, A megmaradt perceket, Szemem előtt semmivé váló, Egykor reményteljes terveket. Félbe hagyott verseket... Ujjaim közt folynak el Az utolsó gondolatok.…

A poklot járva mécs világa mellett* Botorkálunk kutatva az utat. Késő bizony lemosni már a szennyet, Nézd! Lucifer vihog, fityiszt mutat! Felcsap a tűz, hevétől mégsem égek, S te sem parázslasz értem tán soha. Erénnyé lesz itt minden földi vétek, Hajlékra leltél, bűnök…

Ne hagyj el engem, levegő, engedj nagyot lélegzenem, angyalruhák lobogjanak mellkasomban ezüstösen, akár a röntgenképeken. Egy ezüstnyárfát adj nekem, arcom a rezgő lombba nyújtva hadd fújjam rá lélegzetem, s ő fújja vissza szüntelen új, szennyezetlen életem, mig…