Szeretnélek még egyszer látni
A kertben, ott a fák alatt,
Hallgatni édes csevegésed,
Mint gyermek, úgy örülni véled,
Szakítva a virágokat.
Szeretnélek még egyszer látni
Homályos őszi délután,
Kandallódnál a karosszéken,
Ha mintegy elringatva, ébren
Alszol, s álmodva nézz reám.
Szeretnélek még egyszer látni,
Midőn úgy várod jöttömet,
Megismersz immár a távolból,
S bár ajkad olyan hidegen szól,
Elárul néma örömed.
Szeretnélek még egyszer látni,
Szép csöndes nyári estvelen,
Holdfénynél az akászok árnyán,
Midőn fejed keblemre hajtván,
Így suttogsz: még maradj velem!
Szeretnélek még egyszer látni,
A vén udvarház csarnokán,
S ha elhangzott az isten-hozzád,
Még visszanézni utolszor rád
S először sírni igazán.
Szeretnélek még egyszer látni,
Meggyógyítna egy pillanat.
Mit szenvedtem, feledni tudnám,
S még egyszer örömest feldúlnám
Éretted ifjúságomat!

Lakásom lesz a hetedik magány,
A halál felé nyílik ablaka.
Kertjében csak emlékek teremnek
S lakója csak a lelkem lesz maga.
Kertjében örök emlékek teremnek,
Nem érnek mérges vágyak már oda,
Csak remény nélkül tüskétlen az élet,
Ne várj csodát, az élet a csoda!

Csak vágyak nélkül tüskétlen az élet,
Csak népek nélkül népes a magány.
A csönd elfojtott igéktől beszédes,
A föld csak ölelő ölén anyám...
A csönd csak megölt igéktől beszédes,
Ne mondd ki a szót és ím megleled.
Hagyd magára e látszatos világot
És maga a világ lesz majd veled!

"Álmodtunk egy öregkort, csodásat és szépet,
de a kegyetlen halál mindent összetépett.
Csoda volt, hogy éltél, és bennünket szerettél,
nekünk nem is haltál meg, csak álmodni mentél.
Egy reményünk van, mi éltet és vezet,
hogy egyszer majd találkozunk veled. "

/sírfelírat/

A holtak városában nincsenek zokszavak
Az ezernyi gyertya közt elvész az indulat
Itt mindenki jó és mindenki egyenlő
A holtak otthonában, idegen az idő

Gyilkos és áldozat, egymás mellett fekszik
Katona az ellennel, ím már nem verekszik
Aggok, vagy gyermekek, az emlék épp úgy fájhat
Szomorúság illata lengi be a tájat

Szeretteim messze, szétszórva pihennek
De lélekben bármikor, velem lehetnek
Emlékükért ma is szeretettel nyúlok
Egy idegen sírjánál, értük gyertyát gyújtok.

Mennyi kaland, mennyi szerelem,
Végtelen messze jár, nyoma sincs szívemen.
Hát volt, aki volt, ami volt régen tovaszállt,
Jött egy új, szótlanul szívébe zárt.
Más ez a szerelem, más ez az ölelés,
Nem kell több idegen, kit elsodor a feledés
És hogyha mosolyog,
Fényt kap a színtelen, megkopott életem
És már itt a pont, hol célhoz ér az utazó,
Nem vonz, ami új, nincs annál jobb, ami jó.
Jó ez a szerelem, jó ez a bizalom,
Jó ez a csók, ez a csoda, ez a nyugalom.

ebben a nyugtalan völgyben, ami a világ
a szívem vad rohanás közben rád talált
és a hirtelen lett csendben megtalálta önmagát.

Más ez a szerelem, más ez az ölelés, Nem kell több idegen, kit elsodor a feledés
És hogyha mosolyog,
Fényt kap a színtelen, megkopott életem
És már itt a pont, hol célhoz ér az utazó,
Nem vonz, ami új, nincs annál jobb, mint ami jó.
Jó ez a szerelem, jó ez a bizalom,
Jó ez a csók, ez a csoda, ez a nyugalom.
Ez a csók, ez a csoda, ez a nyugalom.

Nyár-éjszakán a grófi szérün
Reccsen a deszka-palánk
S asztag-városban pirosan
Mordul az égre a láng.
Éjféli hajnal, szörnyű fény ez,
Nincs párja, napja, neve.
Fut, reszket a riadt mezőn
Az égő élet heve.

Koldus, rossz álmú zsellér ébred,
Lompos, bús kutya csahol.
Az egész táj vad fájdalom.
S a gróf mulat valahol.

Szenes kalászok énekelnek
Gonosz, csúfos éneket:
„Korgó gyomrú magyar paraszt,
Hát mi vagyok én neked?”

„Mért fáj neked az égő élet?
Nincs benne részed soha.
Ne sírj, grófodnak lesz azért
Leánya, pénze, bora.”

„Ne félj, a tél meg fog gyötörni,
Mint máskor, hogyha akar.
Élethez, szemhez nincs közöd,
Grófi föld ez és magyar.”

S mégis, amikor jön a reggel
S pernyét fújnak a szelek,
A grófi szérün ott zokog
Egy egész koldus-sereg.

Siratják a semmit, a másét,
- A gróf tán épp agarász -
Érzik titkon, hogy az övék
E bús élet s a kalász

Ha igen, ha van igazság, akkor fény kell, hogy derüljön férjem balesetére ami december 11.-én lesz 22 éve, hogy bekövetkezett. 1985. december 20.-án belehalt égési sérüléseibe.
Természetesen a vállalat az ő számlájára írt mindent. Némi kis magyarázatra szorul, hogy mégis perenkívüli egyezséget kötött velünk a családdal, de nem fizetett...
A korabeli ujságcikkben Szabó Iréne ujságírónő tudósított a balesetről, igaz négy hónap elteltével. De a halott nem beszél, a tanúk pedig hallgatnak.
Mitől féltek?
Még ma is tartanak valamitől, valakiktől?
Tudja valaki az igazságot?
A gyár már régen külföldiek kezében van, de még mindig vannak munkatársak, akik szólhatnának, akik beszélhetnének..
Nekem egy sztárügyvéd kéne, persze nem tudom megfizetni...
Nekik, akik mentették az irhájukat, Isten talán megbocsájt.

.

fürödj a hangban forró és ragad
igyál belőle szabad vagy szabad
olyan szabad vagy esel atomokra
össze nem tarthat már se szex se vodka
miért kapaszkodsz engedd el magad
szökj el magadból mint a hang te is
ahogy gyűrötten visszahullt Janis
de még hatalmas rekedt sikítása
reszkető Bethel ablakait rázta
mindjárt üres lesz ez a hétdecis
röpülj ki innen szöktesd meg magad
utánad is csak gyűrött héj marad
lógó kabát a műbőr karjain
mint mikor jött a szörnyű limuzin:
lenn még füstölgött a tűz az utolsó
s röpült Janisszel a csicsás koporsó
sötét kihamvadt Woodstock ormain
s nem volt már nála senki szabadabb
higgyél a hangnak bízd csak rá magad

Nem Pesten történt, amit hallotok.
Ott ily regényes dolgok nem történnek.
A társaságnak úri tagjai
Szekérre űltek és azon menének.
Szekéren mentek, de ökörszekéren.
Két pár ökör tevé a fogatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
Világos éj volt. A hold fenn vala;
Halványan járt a megszakadt felhőkben,
Miként a bús hölgy, aki férjinek
Sírhalmát keresi a temetőben.
Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön,
S vett a füvektől édes illatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

A társaságban én is ott valék,
S valék szomszédja épen Erzsikének,
A társaságnak többi tagjai
Beszélgetének s énekelgetének.
Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez:
„Ne válasszunk magunknak csillagot?”
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

„Ne válasszunk magunknak csillagot?”
Szólék én ábrándozva Erzsikéhez,
„A csillag vissza fog vezetni majd
A mult időknek boldog emlékéhez,
Ha elszakaszt a sors egymástul minket.”
S választottunk magunknak csillagot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
(Borjád, 1845. szeptember 26–október 7. között.)