Ratkó Jóskát sokan és sokat bántották életében.
Bántják halálában is, ne tudjon nyugodni
a földben, földbe taposottan se! Bántották
mint lelencet, hadd szokja a rendet, a paranccsal
megszabottat, s hadd szokja: támadtak a felnőttre is
mind a négy égtáj felől feldühödött ütések.

Nem szokta meg. Noha sokan szerették volna
lábhoz kushasztani, meghódoltatni.
S ha már a jámborság kötőfékét nem sikerült
nyakára húzni, szeretnék a simulékonyságot utólag
ráfogni, megvetett lábú kiállásait, másokért
messzire szóló szavait elvitatni. S szeretnék
a parlagiságot arcára hamisítani, költészetét
madarak röppályáinak magasából a földdel egyszintre
lefokozni, leghátulra utasítani a sorban,
mint ürességkongásút, napjaleáldozottat. Amiből
– mi tagadás – nem az elegancia könnyedsége érzik,
hanem, akárha ajtórésen, a magyarságbaj hidege
csap ki. Amellyel – mondják – nem lehet világot járni,
csak megjárni, felsülni vele. Amire nincs bizonyíték,
de az mit számít! Fontos, hogy divatolhasson
a semlegesség. S a divatoló közömbösöket mit érdekelné,
ami Ratkó Jóskát fölemelte – a mélység!
Lesajnálják, gúnnyal nevettetik messzi időkig,
idők hosszáig példaadó emberségét, ránk hagyott
tisztességét: a rontás erőt ne vegyen rajtunk soha!
A féllelkűség, félszívűség soha!

A túlvilági partokról ő máig elhatóan reményt,
kitartást üzen. Hitet a rászorulóknak.
Ami elviselhetetlen, sebző sértés a közönyre
fölesküdötteknek. S nincs elnézés érte.
Lakolhat miatta halálában is, ne tudjon
nyugodni a földben, földbe taposottan se!

Ti nem akartok semmi rosszat,
Isten a tanútok reá.
De nincsen, aki köztetek
E szent harcot ne állaná.
Ehhez Isten mindannyitoknak
Vitathatatlan jogot ád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

Ti megbecsültök minden rendet,
Melyen a béke alapul.
De ne halljátok soha többé
Isten igéjét magyarul?!
S gyermeketek az iskolában
Ne hallja szülője szavát?!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

E templom s iskola között
Futkostam én is egykoron,
S hűtöttem a templom falán
Kigyulladt gyermek-homlokom.
Azóta hányszor éltem át ott
Lelkem zsenge tavasz-korát!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

A koldusnak, a páriának,
A jöttmentnek is van joga
Istenéhez apái módján
És nyelvén fohászkodnia.
Csak nektek ajánlgatják templomul
Az útszélét s az égbolt sátorát?
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

Kicsi fehér templomotokba
Most minden erők tömörülnek.
Kicsi fehér templom-padokba
A holtak is mellétek ülnek.
A nagyapáink, nagyanyáink,
Szemükben biztatás vagy vád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

1925

Emlékeim közt van egy tépett levél,
Levél, melyet nem is küldtem el.
Féltékenység szülte e bolond szenvedélyt,
De olvassuk csak el, mit mondd a levél:

Mondd, miért szeretsz te mást, és én csak téged?
Miért másnak örülsz úgy, ahogy én néked?
Ha mellém sodort egyszer már az élet,
Én nem engedlek oly könnyen el.

Mondd, miért adtál reményt és oly sok álmot,
Ha mástól akarod a boldogságot?
Mondd, miért fogadtad el szerelmes szívem,
És hogyha elfogadtad, most miért dobtad el?

Az első pillanatban megmondhattad volna,
Szólhattál volna, ne kezdjük el.
De te lázba jöttél, s lágyan átkarolva,
Hozzám hajolva hazudtad el:

Hogy nem szeretsz te mást, enyém a szíved,
S lásd, kis búcsúlevél lett az ígéret.
De én ezt a kis levelet most összetépem,
Ha így akartad, hát nekem sem fáj.

Hova siettek őszi délutánok?
- Ti már csak letarolt utakon jártok
Lábaitok avar, hulló falevél
Eső könnyeitek csapkodja a szél
Komoly a léptetek, megfontolt s biztos
Nem vezet máshoz csak az elmúláshoz.

Hova siettek évek, órák, percek?!
Istenből a múltba ki mehet véletek
Elvisztek vágyat, vigaszt, örömet
Hagyjátok itt a hitet, a lelket
Ha még megmarad, várhatunk jólétet
Hittel remélhetünk örök üdvösséget...

Hova siettek gyermekek és ifjak?
Titkos jövőbe, szemlélve sok jókat
Ábrándos vágyatok, délibábos útjá
Miért siettek úgy hiú dicsvágy után
El nem érhetitek, nem is maradandó
Csak Krisztustól jöhet az egyedüli jó.

Hova siettek elkésett emberek?
Csalódott múltakból mi maradt veletek?
- Görnyedt hát, fehér hajfürtök komor őszi képe
Itt áll meg az ki a lelkét nem építette
Annak más a vége ki hitt Istenben
A földi lét után él fönn a mennyekben.

Aranyporos nyárvégi reggel,
Gyomlálsz a kertben szorgalmas kezekkel.
Pedig a nyár
Lassan lejár.
A kardliliom kardja hegye sárgul.
Hull a szirom az öntözött virágrul;
Lassan elkezdi csomagolni már
Zöld poggyászát a fák alatt a nyár.

Nyár, szép arany nyár, jó meleg,
Engedd, hogy szépen kérjelek,
Csak egy nagyon nagyon picit
Lassítsd lehellet lépteid,
Hadd hallgassuk még egy picinykét
A vadgalambot meg a cinkét,

Hadd ültetünk még egynehány
Margarétát meg tulipánt.

Hadd legyen még egy csepp nyarunk,
Gyomlálni kócos udvarunk,
Fáradt szívünkbe gyűjteni,
Ami a nyárban isteni,
Hogy ködöt, esőt megelőzve
Suhannánk át a sárga őszbe,
A sárga csendbe,
Magunk körül piros tavaszt teremtve.

Ma adják át a felújított városi fürdőt Szerencsen. Hosszú idő után, régi fényében ragyoghat a patinás épület. Ékes színfoltja a fejlődő városnak.

"Háborúban az embert a kard, békében a fényűzés sebzi meg.
Azért egyél, hogy élj, és ne azért élj, hogy egyél!
Gyakran a nagy tolvajok büntetik meg a kisebbeket.
Óvakodj attól, hogy mások bajából örömöd támadjon.
Erkölcseiddel tündökölj, s ne a vagyonoddal.
Amit te magad nem tudsz elviselni, arra ne adj parancsot másoknak.
A hallgatást ritkán, a beszédet gyakran megbánjuk."

Cirkuszt a pénzért, a pálya ma is megtelt.
Élő plakátok hirdetik a versenyt.
Valaki kiszáll.
Valaki elszáll.
Valaki a pálya szélén Hot-dogot és hideg sört kínál.

Kétszázhúsz felett észre sem veszed,
És elhagyod a valóságot.
Kétszázhúsz felett átértékeled
Magadban a világot.
Kétszázhúsz felett senki nincs veled,
Közelre kerül a távol.
Kétszázhúsz felett több már nem lehet,
A kerékbezárt magányból.

Cirkuszt a pénzért, a néző nem veszíthet.
Hajtűkanyarban minden kiderülhet.
Valaki kiszáll.
Valaki elszáll.
És az este bármilyen kíváncsi, már csak szétszórt álmokat talál.

Kétszázhúsz felett észre sem veszed,
És elhagyod a valóságot.
Kétszázhúsz felett átértékeled
Magadban a világot.
Kétszázhúsz felett senki nincs veled,
Közelre kerül a távol.
Kétszázhúsz felett több már nem lehet,
A kerékbezárt magányból.

A férfiak, akik szerettek - volna,
úgy néznek rám, mint hiábavalóra,
akitől merő pimaszság, hogy él még,
aki alól rég kifutott a térkép.
És úgy legyintenek, mindenttudóan,
mintha olyasmit tudhatnának rólam,
amit a többi ember elől rejtek:
titkos fekélyt, szégyenletes förtelmet.

És elsorolják számtalan hibámat:
rossz kurva vagyok, jártatom a számat,
a becsületről sohase hallottam,
ifjat megrontok, öreget becsaptam.
És örülnek, hogy bajjal élek (mással),
és megtetéznek csapást új csapással.

S e férfiakat - mert szerettek volna -
barátaimnak képzelem azóta.
Még mindig bennem sajog a kudarcuk,
még mindig szégyenkezve látom arcuk.
S míg jobb szeretnék, hogyha nem is lennék,
engem máig lefegyverez az emlék,
az adósság, oktalan bűntudatban:
hogy adni akartak és én nem adtam.

Ajánlás:
Herceg, ha mégis értenéd a lelket,
add meg lelkemnek azt a nagy kegyelmet,
hogy semmi kíntól komisszá ne váljak,
ne csak megértsek, de meg is bocsássak.
Hogy számolatlan szedjem a kudarcot,
mint győztes hadvezér a hadisarcot.

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

Előadja: Varga Mikós