Bántják halálában is, ne tudjon nyugodni
a földben, földbe taposottan se! Bántották
mint lelencet, hadd szokja a rendet, a paranccsal
megszabottat, s hadd szokja: támadtak a felnőttre is
mind a négy égtáj felől feldühödött ütések.
Nem szokta meg. Noha sokan szerették volna
lábhoz kushasztani, meghódoltatni.
S ha már a jámborság kötőfékét nem sikerült
nyakára húzni, szeretnék a simulékonyságot utólag
ráfogni, megvetett lábú kiállásait, másokért
messzire szóló szavait elvitatni. S szeretnék
a parlagiságot arcára hamisítani, költészetét
madarak röppályáinak magasából a földdel egyszintre
lefokozni, leghátulra utasítani a sorban,
mint ürességkongásút, napjaleáldozottat. Amiből
– mi tagadás – nem az elegancia könnyedsége érzik,
hanem, akárha ajtórésen, a magyarságbaj hidege
csap ki. Amellyel – mondják – nem lehet világot járni,
csak megjárni, felsülni vele. Amire nincs bizonyíték,
de az mit számít! Fontos, hogy divatolhasson
a semlegesség. S a divatoló közömbösöket mit érdekelné,
ami Ratkó Jóskát fölemelte – a mélység!
Lesajnálják, gúnnyal nevettetik messzi időkig,
idők hosszáig példaadó emberségét, ránk hagyott
tisztességét: a rontás erőt ne vegyen rajtunk soha!
A féllelkűség, félszívűség soha!
A túlvilági partokról ő máig elhatóan reményt,
kitartást üzen. Hitet a rászorulóknak.
Ami elviselhetetlen, sebző sértés a közönyre
fölesküdötteknek. S nincs elnézés érte.
Lakolhat miatta halálában is, ne tudjon
nyugodni a földben, földbe taposottan se!
