"Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest. "

Légy velem, Uram, ha közel az éjjel,
hogy megküzdhessek a sötéttel!
Elcsüggedt kezem égre emelem,
könyörgöm Hozzád: Uram, légy velem...

fotó: Vastag László-Magyarkanizsa

Gömbölyű szivárvány
egykoron valék -
Isten szalmaszálán
rezgő buborék.

Majd a földre hulltam
fénylő mag gyanánt,
látni úgy tanultam
tőled, földanyánk.

Mégis: egyre marnak
ordas kételyek:
ápol s eltakar? vagy
élve eltemet?

Tán ha egyszer
- nemsokára? -
én következem,
elmúlásom ára majd a
folytatás leszen.

Gömbre írt szivárvány -
egykor az valék:
Isten szalmaszálán
szappanbuborék.

Én látom őt - és ő lát engem
Valami tükörszerelemben
én benne, ő bennem ragyog
egyedül és ketten vagyok

"Igaz, kicsit fáradt vagyok,
nehéz a toll is néhanap,
de a lehalkult szívverés
fiam szívén erőre kap,
szépségem múlik, - nem sírok,
leánykám arcán tündököl,
szinte sok is, e két gyerek,
mily roppant kincset örököl.

Nem volt hiába semmi sem,
bár néhanap békétlenül
lázongtam, hisz nem tudtam én,
hogy ürmöm mézzé édesül.
Sokat fizettem? Nem tudom,
hiszen mindennek ára van...
ezerszer újra kezdeném
alázatosan, boldogan."

Domahidi Klára grafikája

Szelíd leszek, ha megaláznak.
Nem gyötörnek emésztő vágyak,
nem diadalt: - békét kívánok,
s a mennyek országára várok.

Naponta célom: azt keresem,
mi igaz s elveszíthetetlen.
V a 1 ó d i gazdagságra vágyva
építem házam kõsziklára,

lelkemben szent szavak égnek,
hazamegyek hát - sónak, fénynek,
s ha árad felém szitok, átok:
õszintén mindent megbocsátok.

Nem törekszem fénylő babérra.
Szolgálni rejtve: lelkem célja.
Homlokomon nincs gond-barázda,
ráhagyatkozom hű Atyámra.

Őre madárnak, liliomnak:
kezében jó helyen a holnap.
Szívemben béke, számon zsoltár,
a keskeny utat vállalom már.

Más hintón vágtat? Gyalog baktatok.
És mint még soha, oly boldog vagyok.

Lámpagyújtó este van már,
erdő, mező csupa hó.
Mérföldjáró csizmájában
útnak indul Télapó.
Kristályvára ablakából
Hótündérke integet,
visszatekint Télapóka,
s frissen átlép egy hegyet.

Lent a völgyben kis falucskát
paplanpuhán rejt a hó,
s lám, az utcán mennyi lámpa!
Ámul-bámul Télapó.
Itt is, ott is megáll csöppet,
hol idenéz, hol oda,
merre lehet a bölcsőde,
s melyik ház az óvoda?

S hogy rátalál, bekopogtat.
Subájáról hó pereg.
Nótaszóval, vidám verssel
köszönti a víg sereg.
Bontogatja a gyereknép
a várva várt csomagot,
Tékapó meg a sarokban
autót indít s vonatot.

Ha szólnál, hogyha mondanád!
Én rád hajolnék, mint a nád
a tó vizére, csendesen.
Hagynám, hogy ringatózz velem.

Ha nem beszélsz, mert nem lehet.
Csak küldjél bármilyen jelet!
Elég egy apró mozdulat,
s én találok hozzád utat!

-Mert megszerezlek bárhogyan!
A porba rajzolom magam.
Amerre jársz, amerre lépsz.
-Ha nem akarsz is hozzám érsz.

Valami mindig vár.
Hol munka, lárma, hajsza,
hol a mindennapok küzdelme, harca,
hol keservek és kísértések,
próbák, bukások, szenvedések,
hol csend, csend, csend...
Kívül?
Vagy bent?
Valami mindig vár.

S Valaki mindig vár.
Mert Jézus mindig, mindenütt ott van.
Ott a zajban, a mindennapokban,
küzdelmekben és feladatokban,
ott szenvedésben és kísértésben,
hogy felemeljen, õrizzen, védjen,
hogy tanácsoljon, segítsen, áldjon,
átvigyen tûzön és akadályon,
új erõt adjon új kegyelemben.

Mindenütt mindig vár,
de százszorosan vár ránk
-a csendben!