Madarak trilláznak bozontos ágon
kertekben illatos rózsafák,
fa árnyékában cirmos dorombol,
elnémultak az iskolák.

Gyerekek szájából örömszó hallik:
végre-végre itt a nyár,
pakolok tüstént, mert vidékre megyek
oda, hol engem nagyika vár.

S vár az a sok finom étel
mit szemem-szám megkíván,
fogunk majd lepkét úgy mint máskor,
azon a görnyedt körtefán.

Álmodat őrzöm minden éjjel
csak siess hozzám kis Feca!
Alig várom, hogy hangod halljam
és velem együtt Nagypapa...

Így várunk mi minden nyáron
csak veled kerek az életünk,
és amikor megöregszünk
te leszel majd az nekünk:

ki gyámolít és megvigasztal
fáradt óráink után.
Hát siess hozzánk ne késlekedj
gyöngyszemem, kicsi unokám!

De, hogy lehetnék önmagam,
ha minden kínom benne van
a mindennapi küzdelemben,
a közelnek hitt győzelemben.

Hacsak napról napra élek,
minden naptól jobban félek,
s mint, ki hosszan ví egy várat,
testem-lelkem belefáradt.

Mert hazug az egész világ,
s ki ilyen fantomot imád,
maga is hazuggá lészen,
hozzá hasonul egészen.

Hát, hogy lehetnék önmagam,
ha minden kínom benne van
a hétköznapi küzdelemben,
a köddé foszló győzelemben?

forrás:http://oszido.blogol.hu/

Egyszer régen édesanyám
megfogta a kezemet,
kicsit féltem, amikor
az óvodába vezetett.

Csodál mennyi játék,
mennyi asztal, mennyi szék,
gyorsan múlt a legelső nap,
gyorsan futott el a hét.

Négy év telt el. Négyszer láttuk
az óvoda ablakán,
hogy zöld lombok integetnek,
vagy száraz ág van a fán.

Hanem közben úgy megnőttünk,
hogy az ágyunk kicsi már.
Mesesarok helyett holnap
az iskola padja vár!

már nem emlékszem, melyik úton jutottam el hozzád,
közben hány piroslámpán hajtottam át,
és, hogy az útszélén rendőr állt-e, vagy prostituált.

ismerős utakon hajt így az ember,
hogy hátradől, és csak nyomja a gázt,
nem figyeli, jobbra vagy balra megy,
főúton halad vagy kisutcán,
csak azt tudja biztosan, megérkezett.

de visszafelé kivilágított utakon jövök,
és óvatosan vezetek, mert nem tudom, még hányszor kell érkeznem,
hogy maradhassak végleg.

Egy lélek állt az Isten közelébe.
S az örök napsugárban reszketett.
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a "miért",
Mikor az Isten intett neki: "Készülj!'

Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e szines porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng,
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!

S szólt a lélek: "Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem,
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom busan és reménytelen
Az angyalokat testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő Nessus inget,

A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér.
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, mely megrozsdásodik,
S ampolnába,mely romlandó cserép?"

És szólt az Isten szigoruan: "Elég!
A törvény ellen nincs lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán Te légy kivétel?
Mint a fiókát az Atyamadár,
Kivetlek: Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket."

Az ige alatt meggörnyed a lélek.
Szomoruan indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: "Ó, Uram,
Egy vágya, egy utolsó volna még:
Egy angyalt, testvér lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalent
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot"
S felelt az Úr:
"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."

forás:http://jolimama.freeblog.hu

Kellemes hétvégét és jó pihenést kívánok minden kedves olvasómnak!
Ez a köszöntés egy kicsit másabb, mint egy megszokott jókívánság. Elértem a 100.000-es látogatottságot. Köszönöm nektek, hogy ennyiszer felkerestétek a blogomat! Továbbra is látogassátok, én mindent megteszek azért, hogy örömötök teljék abban, ha nálam jártok.
Szeretettel: sorsfordulo

tizennyolc éves voltam
voltam tizennyolc éves
nem akaratom ellenére
és nem is szándékosan
hatvannégy kilót nyomtam
akkor s a fizika
törvényeinek fittyet hányva
a föld felett jártam néhány centivel
mi tagadás szeretnék hatvannégy
kiló lenni s még inkább újra tizennyolc éves
most hogy pár kilót és pár évet
magamra szedtem s a gravitáció
engedelmes gyermekeként a sárban
egyre mélyebb nyomot hagyok

forrás:http://dokk.hu/

Maci feje fő: „Nőjek, ne nőjek?
Lehetne még belőlem szőnyeg,
Vagy elmehetnék lábtörlőnek.

Csoszognának rajtam a talpak,
A hangosak is meg a halkak,
Attól függ, hogy ki milyen alkat.

Vagy elmehetnék épp költőnek,
Ki folyton verseket hörpölget,
És versbe törülközik főleg.

(Miért ne? Jó meleg a bundám,
A kotlást mindig átaludnám,
A verstojás meg mind kikelne

És csirke-hangon énekelne.
– A kérdés nekem túl fárasztó.
Alszom rá egyet, s maradok mackó.)”

forrás:http://www.lackfi-janos.hu/

Ez egy magányos éjszaka
úgy rémlik, nem találsz haza
a város, mintha ismerős
későnyár vagy koraősz
sikátorok a hegyre fel
találkoznál valakivel
de minden utca elhagyott
függőleges lámpasorok
lépések zaját hallani
megfordulsz, ott áll valaki
ott áll, de hát nem az, akit
ez már egy másik város itt
mikor kilépsz a folyosón
egy váll, egy arc feléd hajol
egy száj, vársz valakire, rád
betölti a Nap udvarát
és visszhangzik a tereken
könnyű lábbal futsz
végtelen homokpartokon tűz a Nap
lobog a csönd, zúg a hajad
és egy torony, a vízesés
csipkéire tűnődve néz
ilyen magasról csupa kék
a folyó mögött a vidék
de mintha tisztul, a füvön
az út mellett valaki jön
lassanként kiélesedik
a kép, a háttér, szürke sík
csak az a magányos alak
közeledik a fény alatt
s ahogy megfogja a kezed
fellobban az emlékezet
és rendeződnek a szavak
a látvány és a mozdulat
és a tárgyak felületén
végigtapogat az a fény
az évek sugaraiban
formára talál, ami van.