Sok összegyűlt, fájó bántást, szívből szakadó kiáltást, lelket gyötrő meg nem értést, önpusztító, nehéz kérdést, célt tévesztett vargabetűt, borongásra zúzott derűt, nem teljesült gyermekálmot, elfelejtett kívánságot, mély, családi…

A könyvtár előtti kis téren, a szökőkút ma hallgatott, egy öreg tűnt föl észrevétlen, bal kezét markászta a bot. A jobb kezében másik bot volt, nyesett vesszőbe nyúlt göcsört, a szemét elfödte a mennybolt, két térde roggyant volt, s gyötört. Leült a…

Piros és fehér és sárga, lobog az álmok utcája. Ott az ég alja lángszínű s a felhő aranyveretű. A tetők finom harmata halványzöld, szikrázó moha s opálkéken az ablakok méla ikerszeme ragyog. A por, a por puha, meleg. Röpít gömbezüst felleget, gömbölyít álmot…

Vágy voltam, mámoros, repkedő, megöltél, azóta csend vagyok, makacs hálót szövök köréd és hiába szólsz, én hallgatok. Majd végtelenné növök benned és nem leszek többé oltalom, bár hozzád bújok, átölellek, de megöllek én is, jól tudom.

Hozzád fohászkodom Istenem tekintsd el gyarló földi létem mely csak foszló álmokat terem légy te váram hithű menedékem Köveket hordok szikár hegyre Sziszifuszi munka szeretem nem vágyom már elnéző kegyre egy pillantás is elég nekem A sáremberre kit álmod gyúrt örök…

Kezdtem ezt a verset én, tavaly május elején, idén lett csak készen, idén sem egészen. Címe az volt: életem, s kihúztam, mert félszegen sántikált a címe, minden lába ríme. Újra kezdtem, s ezalatt félesztendő leszaladt, de az égre nézve alig vettem észre. Az égen egy…

A szálló évekkel Sok minden megy el, De a szív, a koldus, Tovább énekel. Mi remény volt régen, Emlék ma csupán, De legalább sírhatsz Tűnt szépek után! Ami emlék, szebb is, Mint az, ami él, Romok is ragyognak Hűs hold fényinél!

Szállást adtál, egy éjszakára megosztva párnád. Evangélium.Gyönyörű vagy. Semmit se értek.Csak jóság van, és nincsenek nemek.Újra és újra sírok. Nem miattad.Érted. Értem. Boldogok, akik sírnak.Szállást adtál egy éjszakára;megszálltál mindörökre.

A kertekre leszállt a dér, kékülten pereg a levél, rozsdásra váltak a rétek, üres a madárfészek. Lassú, nehéz esõk jönnek, és megcsapkodják a földet, s ha a vén felhõk elfogynak, a sárban barmok tocsognak. Nézd, ez az õsz. De jön a tél. Hulló tollától a föld…

Megfakult nyarunknak hulló sóhajával színeinket szórva az őszbe olvadunk, könnycseppként gördülünk rétek harmatában, és vérző mosollyal az égre lobbanunk...