A könyvtár előtti kis téren,
a szökőkút ma hallgatott,
egy öreg tűnt föl észrevétlen,
bal kezét markászta a bot.

A jobb kezében másik bot volt,
nyesett vesszőbe nyúlt göcsört,
a szemét elfödte a mennybolt,
két térde roggyant volt, s gyötört.

Leült a szikkadt, hűs betonra,
a vizet leste, a vizet,
szemét keményre hunyorogta,
leste a filléreseket.

Egy padon ültem gondba gyűrten,
de az az öreg megzavart,
komótosan, megszokott-tűrten,
mint akit pénze szűke hajt,

tíz-húszfilléres csillogását
kereste nyurga bot hegyén,
kaparta, húzta – úgyse látták,
egész véletlenül csak én.

Beledermedtem. Nagy kapás volt,
a meder szélig ért a fém,
az öreg fél könyökre tákolt
testtel hajolt le peremén.

Csutakolta a fémdarabkát,
az egész teste ragyogott,
egy zsebkendővel alsó karját
körültörölve hallgatott.

Arcul ütöttél Európa,
barna bőrbukszám fémtömött
mocskos nyílású hasadéka
kiöklendett egy pénzrögöt.

Az életemet is szégyelltem,
odavonszolt a két kezem.
Adott? Én adtam? Lélekverten
döbbentem rá, hogy vétkezem.

Az öreg nem szólt, félt a szája,
a sövényszélig ballagott,
a botot bedugta alája,
s ráterítette a napot.