Horpadt a fej, korhadt a láb. Minek eddig? Minek tovább? A sáros, véres, szennyes út ezer irányba szertefut. De jobbra hát? Vagy balra át? Az ember nem leli magát. Minden sejtje külön sikoly, a tüdejéből vér sipol, fölötte fák, nyakán hurok és ködburok és ködburok...  

A napok össze-vissza ráztak, míg bennük voltam. Mint pénzező gyerek rázza markában a filléreket. Én a napokkal harcba szálltam, de póruljártam: jók voltak a falak és összetörtem rajtuk magamat. Kigyógyultam és bölcsebb lettem: nem bántom őket és ők sem engemet és életem…

Hogy lármáznak! Milyen szemtelenek! Tetszenek és megszégyenítenek, s úgy magyarázzák az igazukat, hogy meg kell értenem a szavukat, madár szavukat, hogy ez nem elég és adjak, még, és még, és újra még. Mit tehetek? Nevetek és adok, szalonnabőrt, kölest és tökmagot, ami akad...…

Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak? És ahol szeretnek, és csak reám várnak, És csak reám várnak. Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra? Fönn csillagok vannak, fölnézek azokra, Fénylő csillagokra. Merre nincs csillagfény - arra fogok menni, Ott fognak igazán engemet szeretni,…

Hervadáskor, pusztuláskor,Novemberi dérhulláskorTinálatok, lent a kertbenRánk hullott a falevél.Az öreg fa hervadt lombjaMintha nékünk szólott volna,Mintha minket intett volna:Vigyázzatok, jön a tél!Hervadáskor, pusztuláskor,Novemberi dérhulláskor,Visszasír a lelkem hozzád,Szép…

Adjon az Isten szerencsét szerelmet, forró kemencét üres vékámba gabonát árva kezembe parolát. Lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem. Kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne düljön. Adjon az Isten fényeket temetők helyett életet – nekem a kérés…

Ti csillagok, ti árva csillagok, Én is talán testvéretek vagyok. Mert az a sorsom, ami a tiétek: Égek, kiégek, ahogy ti kiégtek. Nem üstökös, parányi szürke bolygó, Magányos éji vándorhoz hasonló. Úgy járom itt lent ezt a földi pályát, Ahogy ti fönt a kék ég…

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindig, mindig játszani, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszívvel fontosnak látszani, nagykomolyan az asztalfőre ülni, borból-vízből mértékkel tölteni, gyöngyöt dobálni, semminek örülni, sóhajtva rossz ruhákat ölteni?…

Akárcsak egy kormos szénégető, fekete az apám és szigorú, nem csókol meg, sohase nevet ő, a homlokán titokzatos ború. Mért nem beszél? Mi szótlanul eszünk, s ő fölkel és a csillagokba turkál egy hosszú csővel, a temetőútnál, de sose mutat csillagot nekünk. Csak nézem őt.…

  Babits Mihály: Miatyánk című versét Mihályi Jánosné Magister és Radnóti-díjas versmondó szavalja. Zene: Lost soundtrack Vágó: Verspatikus