Akárcsak egy kormos szénégető,
fekete az apám és szigorú,
nem csókol meg, sohase nevet ő,
a homlokán titokzatos ború.
Mért nem beszél? Mi szótlanul eszünk,
s ő fölkel és a csillagokba turkál
egy hosszú csővel, a temetőútnál,
de sose mutat csillagot nekünk.
Csak nézem őt. Körötte száz csoda,
korongok, mérgek, kémszerek pora.
Olyan tudós, erős, akár az Isten.
Ha nála aluszom és a homályon
lidérceket idézek, szinte várom,
mikor zörget rablókéz a kilincsen,
hogy összetörje és vadul lelője...

Úgy szeretem s félek vacogva tőle,
és félek, hogy egyszer a fegyverével
ennen koponyáját loccsantja széjjel,
vagy elmegy innen, nem jő sose vissza,
s vérben, halálban omlik el a titka.

Ha elmarad, virrasztva sírok éjjel.

Ilyenkor kimegyek.
Az udvar alján
kel az újhold - oly vézna, furcsa, halvány -
olyan, mint egy arcél. Oly hallgatag,
akár apám kemény és sárga arca
egy fekete keménykalap alatt.