Gömbölyű szivárvány egykoron valék - Isten szalmaszálán rezgő buborék. Majd a földre hulltam fénylő mag gyanánt, látni úgy tanultam tőled, földanyánk. Mégis: egyre marnak ordas kételyek: ápol s eltakar? vagy élve eltemet? Tán ha egyszer - nemsokára? - én…

Bocsássatok meg nékem ti nagy hegyek, Ki ma vagyok és holnap elmegyek. És a szél se fújja többé lábaim porát, Bocsássátok meg gőgöm mámorát! Hogy úgy merek eszmét cserélni véletek, Mint egyenrangú kis testvéretek.

Ne fájjon a lelkem, Ne fájjon a testem, Legyen, ki felemel, Amikor elestem. Amit méznek érzek, Epévé ne váljék, Kövessen a béke Mint jóságos árnyék. S ha majd jő a halál, Szóljon hozzám szépen, S ne a hátán vigyen, Hanem az ölében.

  Néztem utána és féltem szomorú, zöld szeme volt láttam,hogy gyűlöl, eléget félrenézett a Hold igen, félrenézett a Hold Vártam,hogy hívjon és kérjen vártam egy üzenetet még de elmúlt lassan az éjjel talán egy kicsit félt azt hiszem,kicsit félt Pedig úgy vártuk…

Tudom, hogy magamon kívül senkit sem szerettem igazán, amíg meg nem láttalak azon a lomha őszi délután. Egy kopottas padon üldögéltél a vén hársak alatt, emlékszem olvastál, könyved lapjain lángolt a nap. Én csak mentem szokásom szerint leszegett fővel, rugdosva az avart…

Aludtál-e már nádtető alatt, láttad -e ott, hogy kel fel a nap? Hallgattad-e a szélben hogy zsong a nád, ha megérinti a virradat? Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit. Se nádirigót, se kócsagot, se a vadrécék kék tükrű szárnyát, se vizeken rengő csillagot? Raktál-e tüzet…