Tudom,
hogy magamon kívül senkit sem szerettem igazán,
amíg meg nem láttalak azon a lomha őszi délután.
Egy kopottas padon üldögéltél a vén hársak alatt,
emlékszem olvastál, könyved lapjain lángolt a nap.
Én csak mentem szokásom szerint leszegett fővel,
rugdosva az avart beszélgettem néhány fura kővel.
Ők is álmodtak, megsúgták a folyó surranó neszét,
majd lépteimtől sikoltoztak, szorítva egymás kezét.
A zajra felriadtál és rámnéztél, az hittem meghalok,
ezer év magánya tört rám, ácsolt bitók és vérpadok.
A plebs köpködése, mikor tántorgott a szekér velem,
minden életemben enyém voltál, felismert szemem.
Voltam király, lator, s röhögve metszettem torkokat,
te istennő,lotyó,de nem kerültük el soha sorsunkat.
Mely örökké összefont minket, akár két mohó liánt,
és őrjöngő ölelésünk egymástól mindig vért kívánt.
Leültem melléd, és azt mondtad már régóta várlak,
a könyvedbe e röpke pillanattal betelt az utolsó lap.
S megkérdezted tőlem nevetve, hogyan lesz tovább,
újra szétsodor a szél bennünk, akár a hársak illatát?