Haldoklik a Föld, az életéért kiált!

Vérző sebek, amit magunk után hagyunk,

mindannyian gyilkosai vagyunk.

Meghal a Föld, ha ilyen társra talál,

mert a barbár emberi kéz

elpusztít mindent, amihez hozzáér.

A világ szomorú,

fején szenvedésből font koszorú.

Semmibe néző fénytelen szemek,

éghez fohászkodó fáradt kezek.

Sok árva, éhező gyerek!

Mivé lettünk, mi, emberek?

Gyűlölet, irigység, gyalázat

ordít a nagyvilágba.

Tenni  kell végre valamit már,

mert rajtunk múlik,

hogy élni fog, vagy halni e világ.

Fonjunk szivárványból koszorút!

Ne legyen a Föld szomorú!

Öleljünk át öreget, gyermeket és nőt,

gyógyítsuk meg az ártatlan szenvedőt.

Minden rossznak legyen vége,

és éljen mindenki békében!

Olyan gyönyörű a világ!

Nézz körül és lásd meg a csodát!

Patakok, tengerek, virágok, erdők,

Dombok, hegyek és felette a felhők….

Te drága napfény, te életet adó,

te fénylő csillag, az égbolton ragyogó!

Adjatok égi jelet, merre netovább,

hogy büszke lehessen ránk

ez a csodálatos világ?

Boldog a Föld, örömében kiált!

Szeretet és béke, amit magunk után hagyunk,

mindannyian gyermekei vagyunk.

a verset előadja: Karády István