Mert unom már az üres beszédet. A szívem már régen nem itt dobog, nem kellenek oktalan remények: hogy maradjak, ne kínálj indokot. Itt semmire nem mondhatok hogy szent, hogy bárki kegyes lenne magához; itt minden hideg világban kereng, itt mindenki irtózattal átkoz. A múltnak…

Végül nem bán már az ember semmit, semmit, csak szeressék! Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már, hogy ne szeressék! Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább a szíve tessék! Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve ne is tessék.…

Teérted, miattad bánat görnyeszti a bütykös, téli fákat, s mint aki társát szóból sem érti topognak hóban felnőtt emberek. Tavasz, nyár, ősz, mind letűntek. Újat már csak a fagy hozhat elém. Függök az idő csapzott kötelén, értem a szelek egymásra hágnak.…

Ó, milyen vak homályba futnak kik nélküled indulnak útnak. A kezemet nézem: leszárad; szívem sívó homokkal árad. Valamikor kézen vezettél; szökni akartam, nem engedtél, csend volt szívemben és a csendben szavad szólt csak, mindennél szebben. Én Istenem, hívj vissza…