Drágaság, te budapesti
nagy probléma, örök téma,
izgatod a lantom ismét
s nem maradhat lantom néma.

Száll az ének szájrul-szájra,
s tudjuk, száll a madár ágrul-
ágra. Ámde többet száll itt
a panasz, hogy minden drágul.

A lakásról nem beszélek,
lakásunkról, mely szűk, keskeny,
s mely óránként egy kanállal
régen drágul Budapesten.

Megdrágul a pikkolónk is,
úgy a szőke, mint a barna,
s oly drága a hús, hogy velünk
lóhátról beszél a marha.

A kőszenet, hogyha látni
támadt néha őrült vágyam,
könnyes szemmel bámulom meg
Bachruch szép kirakatában.

A dohányunk árát is föl-
emeli a nagy Wekerle,
ki van zárva, hogy az Isten
őtet ezért meg ne verje.

És a só, a bőr, a posztó...
ne hagyj el, irgalom atyja!-
Ki mit drágítani képes,
drágítgatja, drágítgatja.

Sőt mint kémeim jelentik,
vár ránk mégegy szörnyű krízis:
a főváros jóvoltából
megdrágul az olcsó víz is.

Szívtelenül megdrágítják
az egyszerű, derék vizet,
s aki a Dunába ugrik,
fogyasztási adót fizet.

Hintsünk hamut a fejünkre,
miért születtünk e világra...
azaz, pardon, mégse hintsünk:
Hiába, a hamu is drága!

1907