Ez a „jelenség”, nem újkeletű.
Az édesanyámnak már akkor fél tüdeje volt, amikor 1954-ben megszülettem. Akkoriban nagyon felütötte a fejét a tbc, ő sem úszta meg büntetlenül a szegénységet, a korral járó nehézségeket. Fiatalon megbetegedett és csak úgy tudták az életét megmenteni, hogy a fél tüdejét eltávolították. Bravúrnak számított a sikeres műtét, annál is inkább, mert még a beavatkozás után huszonhét évig élt.
Szomorúan emlékszem vissza arra az időre, mikor már félig holtan, de még dolgozni járt, mert taníttatott, sőt még az építkezésbe is belevágott.
Egyre nehezebbek lettek a nappalok és az éjszakák egyaránt. Fizikai ereje mindinkább lankadóban volt, pedig még ötvenévesen is napjában kétszer járta meg a közelben lévő várost, mert akkor nem járt rendszeresen a helyi járat, ahogy ma nevezik.
Takarítónőként dolgozott. Nap mint nap tizenhét irodát varázsolt ujjá. Gyakran szidta az egészségügyet, az orvosokat és nem tudtam hogy miért. Már felnőtt voltam, édesanya, mikor az ötvenhetedik életévében egy reggel váratlanul és hirtelen elhunyt.
Míg másokat, - mert volt pénzük, vagy éppen ismeretségük - leszázalékoltak, az én édesanyámat, aki fél tüdővel élt, senki nem segítette sem tanáccsal, de még orvosi papírokkal sem, hogy igen, az ő esetében valóban jogos lenne a "rokkant" minősítés.
Mikor meghalt, olyan volt a maradék kis szerve, mint egy alma. Nem is tudom, hogy kapott levegőt, hogy bírt dolgozni. Ma is sokan megjárjuk ezt a keserves utat.
Egyetlen dolog, ami számít, a PÉNZ.
Betegséget is lehet vásárolni.