Gyökérről sarjadt, földből égre vágyott,
Vadak tiporták, – torz lett, elvetélt
Hegyek raboltak tőle napvilágot,
Csak bujdosók keresték rejtekét.

Alatta száz év. Mállik szét a szikla,
A szél suhint, s a vén fa már halott;
Szekerce csattog, vasból pánt szorítja,
Nyikordul egyet, s lám – feltámadott.

Belülre néz, hol fény rajzol keresztet,
Hová harang hív élőt s holtakat,
Hol lélek még reményre, csöndre lelhet:
Az ajtó néki nyit meg kőfalat.

Kitárt csoda – mint éj, ha napra fordul –,
Egekben pácolt szálkás tölgydarab;
S míg rá a Földnek új setétje mordul,
Fejszék nyomán lassan csak zár marad.

A réseket beszegzik vakhomállyal,
Ő nyílna mégis búvó életért;
De csonka kéz kopogtat-é imával,
Sebekre kér-e gyolcsot, hófehért?

Jobb lenne, tán, csak zárva semmi lenni,
Harangot, jajszót meg nem hallani,
Jövendőt hagyni mélybe, szennybe veszni,
Tagadva múltat fényt kioltani.

Mégis… Hiába szög vagy durva kampó,
Negédes bülbül szó, mind hasztalan:
A titkot őrző, ódon tölgyfa-ajtó,
Bezárva is – örökre nyitva van.