A tavasz hozta őket messzi tájból, a nagygerendán otthont vertek sárból, az egész munka röpködésnek látszott, de állóbb volt, mint falakban a vályog, a meleg minden élőt kedvvel járt át, az istállót meg effélékre szánták, telt-múlt idő – sűrűlt, hogy ki-beszállnak…

Valaki egyszer rádköszön a túloldalról, - elmenőben utána nézel tétován s motyogsz valamit, - ismeretlen gondolod, biztos tévedett, összetévesztett valakivel, aki talán hasonlít rád, szemöldöke épp úgy ível, mint a tied, vagy járásod, imbolygó lomha ütemét vélte…