Valaki egyszer rádköszön
a túloldalról, - elmenőben
utána nézel tétován
s motyogsz valamit, - ismeretlen
gondolod, biztos tévedett,
összetévesztett valakivel,
aki talán hasonlít rád,
szemöldöke épp úgy ível,
mint a tied, vagy járásod,
imbolygó lomha ütemét
vélte ismerősnek, - talán
szemed fáradt tekintetét
vagy ... nem is tudod - s nem érted,
nem érted miért vagy ily zavart
úgy zakatol az ideged,
hogy elfojtja az utcazaj,
s valami fásult hangulat,
valami zsibbadt gyengeség
kínoz, - csak vonszolod magad
s megriaszt minden semmiség
és minden fáj és minden mindegy,
és minden oly reménytelen,
nyüzsög a sétányon a nép
és ijesztően idegen az
annyit látott ismerős
és ismerős az ismeretlen
és botorkálsz csak céltalan,
mint egy vizenyős mély veremben:
ahonnét nincsen már kiút,
se cél, se hit, se értelem
s a bizonyosnál biztosabban
érik benned a sejtelem:
hogy kár annyi szándék, erő,
s mit ér, ha nagyot akarunk:
oly szomorúan, oly ostobán,
oly bárgyún egyformák vagyunk.