Ne irigyelj, púpos ember,
amiért egyenes vagyok,
a lelkemen oly nagy púp van,
hogy majd belészakadok.

Te nem látod, de én érzem,
hogy ez a púp mily nehéz,
bele van ám gyömöszölve
egy mázsányi szenvedés.

Te vak ember, ne haragudj,
én sem látok messzire,
bukdácsolok, botorkálok,
s nem találok semmire.

Fogadj engem testvérednek,
szegény néma, s hidd nekem,
én is csak dadogva szólok,
s nem érti meg senki sem.

Szeressetek engem, bénák,
nyomorultak, szegények,
ügyefogyott vagyok én is,
össze-vissza beszélek,

képzelődöm, álmodozom,
mint az őrült, s azt hiszem,
üvegből van, s összetörik,
összetörik a szívem.