Egy öregúr egy pesti restiben,
a bárszéken ült szálegyenesen,
sört kortyolgatott, s úgy osztotta szét,
hogy érezze az idő jó ízét.
Jó déltáj múlott, járkált a világ
az öreg terem kőkockáin át,
az ősz úr körül tegnapi lapok
őrizgették, hogy mi sem változott
az elmúlt óra, hónap, év alatt,
a hetedikről gyorsvonat haladt.
És várakoztunk. Pont a semmibe
fúródott be az öregúr szeme,
mikor odaért hozzá kedvesem,
s halk őrizést kért illedelmesen,
az újságokba bújt politikát
egy belénevelt beccsel adta át.
És jött a semmi. Odaköltözött
az asztalra két újságlap között,
majd szólt az idő, menni kellene,
a természet csak kicsit szólt bele,
és kértük pakkunk ép vigyázatát,
a szép tartású idegen szavát,
előkerültünk jó tíz perc után,
a bárszék fordult asztalunk után,
mert rátapadt az öregúr szeme,
mintha lelkünket óvni kellene,
úgy őrizte a pakkot, az eget
az ötméteres mennyezet felett,
alig érkeztünk, rögvest távozott,
de odamaradt egyetlen dolog,
felénk hajolva ő köszönte meg,
a bizalmat, mit megőrizhetett.

http://www.artpresszo.hu