A tavasz hozta őket messzi tájból,
a nagygerendán otthont vertek sárból,
az egész munka röpködésnek látszott,
de állóbb volt, mint falakban a vályog,
a meleg minden élőt kedvvel járt át,
az istállót meg effélékre szánták,
telt-múlt idő – sűrűlt, hogy ki-beszállnak
pötty eleséggel pár kitátott szájnak,
és koraesti melegén a nyárnak,
a tehenek hátáról vacsoráltak,
majd ahogy megélt száma nőtt a napnak,
mind több surranót húzott át az ablak,
az emlék itt van, mégis mintha nőne,
átvándorolok a jelen időbe,
mert szele lassan érik már az ősznek,
a kéktollúak messzi készülődnek,
úgy szeretném, hogy Istent fölkeressék,
mert lassan-lassan elfogynak a fecskék,
még figyelném a karmukra fonódott
nyárbúcsúztató, teli villanydrótot,
a drót üres, csak pár tapasztott fészek
bizakodja az újabb visszatértet,
meg én, ahogy a vándor kéket nézem
az időm összezsugorító égen.