Bárcsak eltűnnék hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Nincs semmim, és nincs senki sem,
akinek számot kéne adnom.

A test, az régen itthagyott,
egymagamra a szenvedéssel,
most lélek vagy anyag vagyok,
de a béke, az csak nem ér el.

Nem feni rám fogát a vágy,
többé (talán már foga sincsen,
de maradéka, a hiány
itt szaggat még rossz térdeimben

Bejárta ifjúságomat
a szép kísértet, a szabadság.
Most aztán hallgatnom szabad,
hogyan párzanak kinn a macskák.

Nem látszanak a csillagok
ebben a nedves, hideg éjben.
Egyedül voltam és vagyok –
és nem jön, aki jönne értem.