Reggel nem kezdődik, és nem ér véget este, nincs, aki panaszkodjon, hogy olyan régen kezdte, és nincsen, akitől fájna, hogy alig van velem, délben eszem reggelit, és szombat van pénteken, a redőny erős, a fénynek már nincsen illata, nem megyek el otthonról, hogy ne érjek…

Anyu, csak én vagyok, de meg ne rémülj! Matatnak rajtad hideg ujjak. Olyan sötét van. Érzed? Úgy didergek, Megengeded, hogy idebújjak? Hamar takarj be! Végre jó meleg van! Ígérem, szépen, csendbe’ fekszem. Szoríts magadhoz. Így ni!- hogy ne féljek, S talán belül is felmelegszem.…

Benő a nincsen, mint a dudva, számomra nem terem babér, lassan már semmire sem futja tizennégy sornyi munkabér. Hogy mennyit érek – Isten tudja, s mint nyűtt ölét egy rongy ledér, szemérmetlenül odanyújtja a jusst egy kifordult tenyér. De mit nekem, ha jut a fényből, kék…