Még az éj árnyai csorognak a háztetőkön,
egy roggyant kémény haldokol.
Bolyhos sálban a házmester előjön,
krákog párat, hogy a csend összetörjön,
majd sárgás ujjaival cigarettát sodor.

A szemközti tűzfalon álmodik a repkény,
de a kukák döngésére összerezzen.
Feltüsszent a por smaragd tenyerén,
és a vörös téglák málló peremén,
még visszaszunnyadnak mind a ketten.

Lassan ébredni kezd a város,
az utcákon vékonyka köd sírdogál.
A szél szálat sző belőle, s a hársfákon,
zörgő szárazlevél rokkákon,
puha bársony lesz a párás pókfonál.

Az ablakok szeme lehunyva,
rajtuk szemhéjak az ócska zsalugáterek.
Egyikben fény nyöszörög, még aludna,
de az ég, mint valami vén dunna,
felhasad, s az aszfaltra lomhán hó pereg.

Így fehér sarat csókol az első villamos,
kanyargó ívén felsikolt, mintha ölnék.
Tántorog, billeg, akár egy másnapos melós,
aki várja már, hogy feltűnjenek a légyszaros,
sápadtan pislogó villanykörték.

Milyen furcsa ez a világ,
ide a hajnal is csak látogatni jön.
Stricik, csavargók, kurvák,
mint rothadó fák meleg kérgében a lárvák,
élnek-halnak e talpalatnyi börtönön.