Csak bajlódtam a szúrós ágakat,
a kezem vérzett, klottgatyám szakadt,
a lombos titok, meg a félelem,
a csúcsig nyúzta többször is kezem,
és hagyta csúszni makacs ujjamat,
ahogy a repedt kérgére tapadt,
de fehér fürtjük íze, Istenem,
még most is csiklandol a nyelvemen,
s míg vele, velem történt egyre más,
csak összenőtt a két tapasztalás,
de inkább tört, mint hajlott a konok,
ahogy a földbe megkapaszkodott,
és engem formált göcsörtölt heve,
míg nap-nap rávett, mérkőzzek vele,
már vénséges volt, mint a héthatár,
az ágai közt sem fészkelt madár,
de éreztem az édes örömöt,
mikor a méhraj belé költözött,
mert húsa láng volt, roppanós kemény,
a derekában ott lakott a fény,
az évszakokra sem vetett ügyet,
hisz száraz ága ízlelt már tüzet,
és téli ágán virágzott a dér,
ma hamva sincs már, mégis égig ér.