Gyermekkoromból jönnek mindig
ezek a játékvonatok.
Karácsonykor ezekért sírtam:
"Ilyen vonatot akarok!"
Apámat mindig elkísértem,
ha a vasútra bicegett,
ámulva néztem nagy hatalmát
a színes lámpasor felett.
Úgy engedte le a sorompót,
mint otthon húzta a kutat,
s fáradt lovacskák, a tarka gerendán
csorbítgatták a fogukat.
Álldogáltam a galambdúcnál
alig nagyobb őrház előtt,
reszkettem ott, mintha Isten futása
alatt zokogna fel a föld,
mert jött a gyors! - és testemen
zuhogott át az a vonat!
Be boldog voltam! - a szívem
dobogott, vert talpam alatt.
A láthatárt szabdalva zúgtak
a mészároló kerekek.
Ó, hogy hívtak! - s én megfogóztam,
mert féltem - közéjük megyek!
És azután halálos csend lett,
s akár rázkódó zokogás
hullatja könnyeit: - a töltésoldal
pergette kavics-aranyait.
Gyermekkoromból dübörögnek
a megérkező vonatok,
s az állomásra ki-ki járok,
pedig nem jönnek rokonok.
Nem ír, nem jön már senki hozzám,
ó, és már én sem utazom! -
de alkonyatkor ott csavargok mégis
mindig a pályaudvaron.
Csak álldogálok, mintha éppen
utaznék, várnék valakit,
mintha valaki visszajönne,
akit egy vonat messze vitt.
S jönnek vonatok gyermekkoromból,
és mint rázkódó zokogás,
remeg a föld alattam: - s én még érzem
talpam alatt azt a szívdobogást!
